Tarr’s Eleven


A kortárs magyar film 4-4-2-ben játszó kezdőcsapata megmutatta, mire nem ad neki pénzt az állam. Így kell helybe menni a lófaszért.

Nem vagyok ám olyan kemény, komolyan elbizonytalanodom, hogy kell-e nekem elöljáróban bizonygatnom, milyen hatással volt rám akár Fliegauf, akár Tarr Béla egy-egy korábbi munkája és hogy talán mégse vagyok egy nettó könyvégető, de aztán arra gondolok, szarok rá, itt most a Magyarország 2011-ről kell beszélni, nem másról. Eleve zavarba ejtő az egész fogantatása, a film ugyanis nem egy balatoni nyár hevében szárba szökkent szerelem gyümölcse, hanem mint amikor a szovjet bakák megmutatták a legázolt népek lányainak, hogy a farkuk nagy és nemzőképes, mindezt nevezett leányok érdeklődésének, beleegyezésének és örömének teljes hiánya mellett. Mi az, hogy politikai kiállás? Most mondjam azt, hogy mi nem erre adtunk felhatalmazást?

A Magyarország 2011 nyitánya, amely ugye természetszerűen az alaphang megadásának funkciójával bír, Jeles András nevéhez fűződik, aki valamiért elegendőnek találta, hogy különböző beszélő fejek ismételgetik a vásznon, hogy gondolkodom, tehát vagyok. Bizonyos szemszögből ezzel a kortárs magyar filmesek legfájóbb tévedéseit sikerült rekord szinten összesűrítenie: még mindig azt hisszük, a film világában 1972 van (és Azerbajdzsán), kínosan otromba közhelyeket puffogtatunk indokolatlan kivagyisággal, illetve az emberek többnyire nyomorultak. Vettünk hát egy kapust, lássuk a hátvédsort.

Szabónak elfelejtettek szólni

Kocsis Ágnes már akar mondani valamit, konkrétan, hogy micsoda nonszensz az a nemrég elfogadott törvény, amely kriminalizálja a hajléktalanságot; de ha valaki nem értené, a film végi felirat majd a szájába rágja. Török Ferenc esetében eddig mindenhol azt olvastam, milyen nagy ötlet visszatérni sikerei színhelyére, a Moszkva térre, amelyből azóta ugye Széll Kálmán lett. Az ott ledobott kamera váltakozó képei alatt miniszterelnöki beszédfoszlányok szállnak, de én egyre csak azt hallom, „én vagyok Török Ferenc, én csináltam a Moszkva teret, nekem nem adtok pénzt?! Hát még a Szabó Simont is nekem köszönhetitek!” Aki egyébként egyedüliként nem értette meg, hogy itt most ellenállni kellene, és úgy tett, mint az a szegény MTK-játékos a Várszegi-érában, akinek elfelejtettek szólni, hogy le kéne feküdni az utolsó fordulóban és gólt lőtt. Tudniillik Szabó Simon tényleg szó szerint vette, hogy itt most a jelenkori hazai helyzetre kéne reflektálni, és készített egy minden tekintetben filmnek nevezhető szösszenetet, beállításokkal, színészekkel, dialógokkal, amibe az istennek nem lehet semmilyen politikát beleerőltetni. Mert bár temessetek Prizma-remittendák közé, ha ki akarom elemezni, mire gondolt az alkotó munka közben, de Mészáros Márta kukába dobott csecsemője láttán nyilván lesz, aki felidézi Matolcsy „Az egykulcsos adó hatása a népszaporulatra” kezdetű disszertációját. A film megint csak baromi kínos, eltúlzott lassítások, sok szenvedés, magyarok vagyunk, az isten verjen meg minket.

Egyedül Pálfi nem megy a pincébe kötéllel

A középpályát sajnos Forgács Péter határozza meg, aki láthatóan Fassbinder vágóhidas képeivel kel s fekszik, tévedt el a legmesszebbre: egy kukából kirángatott, megcsonkított-lenyúzott kecsketetemmel pózol a kép egyik felén, miközben a másikon leír egy párbeszédet, amely direktbe kimondja, hogy a politikusok, illetve kifejezetten ezek a politikusok, szemetek. Egy barom volt a teremben, aki hevesen tapsolni kezdett, fény az alagút végén, hogy senki nem követte, maradt a döbbent csend. (btw ült nem sokkal mellettem pár ellenzéki képviselő, szegények nagyon fogták a fejüket kínukban, mert hogy ebből nem lesz fülke-ellenforradalom, az kurva hétszentség.) Siroki László egy vidéki cigánytanya és az örömteli Budapest képeit mutatja felváltva, csak kicserélve a madárcsicsergős, illetve az autótürköléssel dúsított hangsávokat egymással, értem én, csak leszarom. Pálfi György vérbeli irányító középpályás, egyedüliként adott alkotóhoz méltó választ a feltett kérdésre, hogy tudniillik, mi van, amikor nem tudunk filmet forgatni. Animációja az év legnagyobb ötlete, amelyben csak az volt a kérdés, képes-e kinyújtani az egyetlen poént a rá kiszabott idő teljes egészére, s ahogy a Final Cut esetében, úgy itt is sikerült neki. Vicces, eredeti, le a kalappal. Ha egyet értek, ha nem. Fliegauf talán maga is fiókban maradt snittekként kezeli, amit hozzátett ehhez a kollázshoz, ezért szerepel a krediten Benceként; mert míg Benedek a Csak a szél c. filmjét mutatja be a Berlinálén, addig a Magyar Filmszemlére mintha az arról lehántolt felesleget küldte volna el. Értelmezhetetlen.

Legalább szurkoljatok

A csatársor egyik éke harmatos, a másik megszokta, hogy az ötös vonalára legurítják neki a labdát, de az most nem jön. Salamon Andrásnál a kezdeti Jeles-ötlet köszön vissza, csak ez meg van világítva, színezve, komponálva, egyáltalán tényleg vászonra illő képek alkotják. Tartalma egyötletes, nekem gyenge, de legalább haragudni nem lehet rá. Jancsó Miklós pedig megint csak keveset hagy a metaforáknak, inkább nemes egyszerűséggel kamerába mondja, hogy nem filmeznie kellene, hanem inkább ordítania. Hát, Miki bácsi, az a helyzet, és ezt csak suttogom, hogy az elmúlt tíz évben mi is így érezzük, csak nem mondjuk. Mert belénk nevelték, hogy ilyet nem illik mondani. Na nem úgy általában, csak egy szűkebb körnek. Amelyik most nem érti, hogyan számolja el a benzinköltséget.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Szakdolgozat: jeles
Következő cikk Bűnhődjenek a sztárok is!

1 Comment

  1. Avatar
    2012. február 6. hétfő

    Méghogy Prizma-remittendák. Piha.

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..