Bosszúállók (The Avengers) r.:Joss Whedon, sz.: Samuel L. Jackson, Robert Downey Jr., Mark Ruffalo, Scarlett Johansson, Stellan Skarsgard, Gwyneth Paltrow, Paul Bettany, amerikai akció sci-fi, 2012, 142 p.
Disz iz tímvörk!
Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy végül a Bosszúállók is jó film lett – nem azt mondom, hogy nem lehetett volna ütősebb, viszont ahhoz képest, hogy mennyire fel volt mindenki spanolva – na meg látatlanban is félő volt, hogy a sok szuperhíró majd letaszigálja egymást a vászonról, legyen az akár IMAX-méretű, a látvány meg háromdé -, teljesen kellemesen elüldögéltem rajta. Marvelre mondom, egészen odarakták a világmegmentős-aranyköpéses-szarháziakatorrbavágós csúcstalálkozót.
Ahogy azt sejteni lehetett, a legjobb lapok a Vasembernek lettek kiosztva, naná, hülyék lettek volna a készítők, ha a verbális poénokkal nem az ultramilliomos egóbajnokra koncentrálnak. Robert Downey ahogy mindig, most is ultralaza, és savaz mindenkit rendesen, Thor éppúgy megkapja a magáét, mint Amerikának az ő Kapitánya, vagy éppen a félszemfedős Sámuel szuperügynök. Aki egyébként nagyjából annyit hoz, mint amit a Bosszúállók különfilmjeinek krézi kreditjeiben megszokhattunk tőle: szigorúan néz. Na de kit érdekel, ha végre a banda legmenőbbje, Hulk is a helyére kerül és úgy dübörög, mint még soha: 2012-re megérkeztünk oda, ahol a zöld mérgescsávó is megtalálhatja a számítását. Nem vagyok nagy Mark Ruffalo-rajongó, most mégis hálás vagyok a beszédhibás mulyának, mert Bruce Banner nagyfilmes pályafutása óta először nem egy szerencsétlen lúzer. Persze most is tart pipás énjétől, viszont Ruffalo nem úgy néz a kamerába, mint aki mindjárt összecsinálja magát, hogy jaj, jaj, hamarosan CGI-szörnyeteggé változom. Lesz ami lesz, de tutira kúl lesz, üzeni, szinte csak a félszeg kacsintás hiányzik. A többi viszont nagyon a helyén. Az egyébként is parádés, minimum félórás finálé egyik csúcsjelenete is az övé: spoiler nélkül csak annyit róla, hogy bárcsak én is képes lennék ilyen frappánsan lerendezni a menthetetlennek tűnő, vitás helyzeteket.
Szóval lehet itt szórakozni, mást meg nem is akartunk, úgyhogy pofánk lapos. A Bosszúállók nem olyan sötét és esztétikailag magasan kvalifikált, mint Nolan Batmanje, nincs benne morális-tudományos üzengetés, mint az X-Menben, viszont két és fél órán keresztül el tudja hitetni, hogy szuperhősnek lenni vagány dolog – például kalapáccsal belevágni félelmetes felülről jött idegenek fejébe kifejezetten hasznos tudna lenni a stresszesebb napokon. Igen, igen: a Loki nem kifejezetten előnyös név egy főgonosznak, hiszen elég frusztráló tud lenni, amikor az ellenfelünk már eleve röhögve közelít felénk. De ezzel nincs mit tenni: így írták meg anno a képregényesek. Részemről jöhet a második rész. Feltéve, hogy addigra nem építek én is magamnak valamiféle rozsdamentes gigajelmezt.
No Comment