Bár nagyfilmes forgatókönyvei miatt is jogosan esnek hasra tőle felső-Hollywoodban (Egy becsületbeli ügy, Charlie Wilson háborúja, Social Network – A közösségi háló, Pénzcsináló), de Aaron Sorkin mégis a tévében, kreátorként lett igazi szupersztár. A píszi idealizmus istencsászára öt év után, ezen a héten mutatta be új sorozatának első epizódját. A Híradósok pilotja hatásos lett, de minimum ígéretes. Ráadásul a UPC videótáras szolgáltatásával és a netes HBO Go-n most ingyen meg lehet nézni idehaza is. Bár az igazi függőknek nem feltétlenül kell hozzá kedvcsináló, tán mégis érdemes utánanézni, miért is imádjuk oly nagyon Aaron Sorkint.
Először is: az 52 éves filmguru legszuperebb képessége, hogy álmodott egy világot magának. Ráadásul nem csak áll a kapui előtt, hanem belép és csodásan berendezi. Sorkinia pofás hely, külcsínre pont olyan, mint az USA, csak itt minden jobb. Vagy nagyon erősen arrafelé tendál. Ha csikorognak is a fogaskerekek, mindig akadnak intellektuális hajtáspajtások, akik hónuk alá kapják lelkiismeretüket, tekernek, vitatkoznak, veszekednek, dilemmáznak, a kimerülések szünetében szerelmesednek és/vagy meghasonulnak, hogy aztán a végére a legtöbb esetben azon kapják magukat: a demokrácia mégiscsak a legcsodásabb dolog, ami velük történhetett. Mindez géppuskagolyókként záporozó párbeszédekben, sok érzelmi kitöréssel és rohanással, érzékeny politikai témák vállaltan elitista, de azért mégiscsak népmesei taglalásával, és hangzatos megoldások és továbbkérdezések villantásával. Olyan munkamániás hősökkel, akik két kávébeöntés között csak a következő, katartikus szóra tudnak gondolni, de arra nagyon: ELHIVATOTTSÁG.
Az elnök emberei
Sorkinia fejlődése érdekesen indult: az Esti meccsek két évadot megélt, úgynevezett insider sorozat 1998-ból, epizódonként szűk félórában, egy fiktív sportcsatorna mindennapjairól, többek között olyan arcokkal, mint Peter Krause a későbbi Sírhant művekből, vagy az egyetlen igazi színésznő a Született feleségek közül: Felicity Huffman. Bájos és szerethető felvezető a Nagy Mű előtt. Ami 1999-ben hozta el a nappalikba az ovális irodát. Az elnök emberei nem csak hogy vaskos helyet követelt magának a tévétörténetben, de állandó viszonyítási és merítési pont a katartikus hangvételre mindig fogékony valódi kampánystáboknak is. Josiah Bartlet elnök minden fővezérek legszerethetőbb fővezére. Istenhívő demokrata, aki betegségével dacolva változtatja meg a világot, artisták ügyességét megszégyenítő, megpörgetős-bebújós technikával bújik zakójába – és olyan, de olyan szimpatikus, hogy Martin Sheen férfiasnak nem igazán nevezhető, eredeti orgánuma se tudta karikatúrává rondítani. Az elnök emberei mindahány (7) szezonja a maga nemében igazi mestermű, minden percében élvezetes használati útmutatás egy Alternatív Egyesült Államokhoz, amiben pont annyi a realitás, amennyi a tökéletes hollywoodi illúzióhoz elegendő. Bartletnek és embereinek nagy pillanatait hosszan lehetne sorolni, ám hadd legyek szubjektív: a második évad fináléjában minden ott van, amitől Sorkin könnyedén két vállra fektette a a delikvenseket. Ömlik az eső, az elnök nagy döntés előtt áll, sajtótájékoztatóra indulna a konvoj, közeleg a cliffhanger, de előtte még betérünk egy templomba vitatkozni Istennel. Gyász, bátorság, értelmiségi macsóskodás. Kiosztjuk az égi főnököt, majd be a limuzinba… Aztán jön a hibátlan, egészen lehengerlő befejezés. És kísérőként mi is szólhatna, mint a heroizmus egyik popkult alapvetése: Dire Straits, Brothers in Arms.
A színfalak mögött
Miután Bartlet elnök visszavonult, hogy elrepülhessen boldogságos nyugdíja felé, azt gondolhatta a piac, hogy Sorkin azt csinál a tévében, amit akar. Ez egy ideig igaz is volt, konkrétan egy darab évadig. A színfalak mögöttnek köszönhetően Sorkinia sportprogram és külön bejáratú elnöki hivatal után vicces nevettető showműsort is kapott, a képernyőre visszatérő Matthew Perry és Az elnök embereiből átmentett Bradley Whitford kedvesen csipkelődő duettjével. A sorozat, ha nem is csúcsformában, de élvezhető minőségben folytatta a sorkini küldetést, és ragozta tovább a gondolatmenetet: amcsi (most művész)ember, küzdj és bízzál, mert küldetésed szent: szórakoztass, hass! És majd’ minden gyarapodik. A színfalak mögött drága sorozat volt, a költségvetéshez képest rossz nézettséggel. Bár a sztárok többsége akkora már bőven imádta Sorkint, igazi filmes apostolként emlegette és „segítette” (Sting például szépen összekötötte a kellemeset a hasznossal és volt szíves elfáradni a sorozatba eléggé kínos lantozós lemezét reklámozni), az NBC végül nem mentette meg a kaszától és nemet mondott a második etapra. A díszlet jó ideig állt, Sorkin megsértődött – aztán elment mozizni.
Híradósok
És most itt vagyunk 2012-ben, a mester immáron Oscar-díjas, és nagyobbfajta szenzáció, hogy megint szériát készített. Na de most inkább a tutira ment: az HBO-nál töményebben, direktebben politizálhatnak hősei, plusz a csatorna szerencsére nem arról híres, hogy csak úgy az első nehezebb pillanatokban kihátrálna presztízs értékű projektjei mögül. Így aztán a Híradósokkal úgy huncutkodhat Sorkin, ahogy kedve tartja. Még arra se vette a fáradtságot, hogy érdemben változtasson az alapálláson: várva várt produkciója hasonlóan indul, mint a mostoha sorsú A színfalak mögött. Egy régi motorosnál kiborul a bili, elege lesz a média megalkuvásaiból. Igaz ami igaz, Jeff Daniels figurája tovább megy elődjénél: ő Amerika alapértékeit, vagyis az ESZMÉT tapossa sárba egy egyetemista találkozón. Cinikus szózata nem túl bölcs döntés a megfáradt híradóstól – de arra tökéletes, hogy felrázódjon a szakmai élete. Új stáb szerveződik köré, és a 70 perces nyitány végére újraéled a hit, majd elindulunk egy szépségesebb, őszintébb, értékeit nézve patinásabb médiajövő felé. A poén persze az, hogy mindez már megint működik: a szereplők szemei csillognak, a dialógok tempósak és nagyigényűek. Az utolsó húsz perc emelkedettsége pedig minden eredetiség nélkül is lenyűgöző. Sorkinia végre hírműsort is kapott, a kérdés csak annyi, hogy a mutatós headline után mennyire mer szembe nézni a részletekkel, ahol ugye a patás is bujkálhat. Mert ezen a csatornán szimbolikusan is megszakítás nélkül mennek a filmek, folyamatosan kell izgalomban tartani, nem lehet csak úgy a reklám után visszajönni. Hiszen az az igazi nagylegény, aki egyhuzamban váltja meg a világot. Nyár végére kiderül, mennyire tudunk otthon lenni vele.
No Comment