Ákos új lemeze kicsit olyan, mint a James Bondnak a Skyfall, úgy használ retro elemeket, hogy közben maximálisan up-to-date.
A koncepció tehát ismert: úton-útfélen utalgatván a boldog nyolcvanas évek hol vidám, hol komor szintipop-szcénájára alkotni friss zenei anyagot, konkrét retro hangmintákból építeni új dalokat, hosszú idő után ismét egy hangsúlyosan elektronikus jellegűt. Ami mégse Bonanza. Pedig nem lett volna az se baj, főleg ha már a hagyományos rockzenekari hátteret ismét két, egy helyben pózoló billentyű- és ütős guru váltotta fel a színpadon. És ugye a cím, ami pedig a Bonanza Banzai egyik, ha nem a legjobb albumára, az 1984-re utal. (Amúgy ez eszébe jutott már másnak is, itt találtam valami filmet, sőt még én is írtam ilyen címmel novellát, bár piszok szar lett, nem mutatom meg.) Mondom: hátranyúlva mutatni előre. Érdekesség képpen: a nyári fesztiválok előtt még így vártam a műsort, ami aztán ilyen lett, ahogy itt leírtam. Namármost.
Isten látja a lelkem, engem anno baromira felidegesített, amikor egyre inkább a kokárdás Ákosról kezdtek szólni a sajtócikkek az itthon egyetlen hitelt érdemlően sztárstátuszú előadó helyett, mert kinek mi a fasz köze van hozzá, hogy hova szavaz. Idővel viszont már elkendőzhetetlen lett, miként formálódnak át a dalszövegek, s lesznek az annyira kedvelt és emberek tömegeit a Bonanzás időktől kezdve beszippantó elvont, absztrakt gondolatokból a mindennapok konkrétságára reflektáló publicisztikák. Illetve kinőve a tindézserkort már nekem is kicsit kínossá vált az az indokolatlan pátosz, amit az énekes messiás-szerepében rekedve áraszt magából. Ezúttal a koncepció igen izgalmasnak tűnt, Orwell világát remixelve a jövőbe helyezni, egyfajta metaforaként használva a diktatúrát, emberi viselkedésmintákat faragni belőle, inkább társadalmi, mint konkrét politikai berendezkedésként használva a mintát. Ahogy az a 2084 bevezetőjében is hallható, amelyben a felfestett utópia Madách falanszteréhez hasonlít (a Vén tinédzserekben el is hangzik az író neve és a mű címe), vagyis minden szépen, racionálisan működik, épp csak a lelki táplálkozást redukálta az emberiség száraz kiflicsücsökké. Ez volna, amit a szöveg mondani akar, kicsit sajnálom, hogy a veszélyt túlmisztifikálja, a szavak s kifejezések megválasztásánál pedig majdhogynem olyan jövőképet fest fel, amit akármikor aláírnék. Persze azért a sorokba becsempészi a „területi egységek helyhatóságait mindenhol a nemzetközi alap szakértői vezetik”, amely lássuk be, semmiben nem különbözik egy nemzethalált vizionáló combos Bayer Zsolt-i EU-szkepticista jegyzettől, csak épp szofisztikáltan fogalmazva.
Azért időztem ilyen sokat a bevezetőnél, mert a 2084 koncept-album, ilyenformán ez a hangulat végigvezet minket valamennyi dalon. A szövegeket pedig azért elemzem ilyen aprólékosan, mert valahol olvastam, Ákos szövegeit hülyeség boncolgatni; neked, barátom, aki elfogadod azt a tételt, hogy nem kell mindent érteni, mert úgysem értheted – ahogy az Ákosnak ilyen visszatérő gondolata a hallgatóságáról, rögtön a következő Veled utazom és az Előkelő idegen dalszövegébe is benne van. Meg aztán, ha elemezhetjük Ady-t, Örkényt, vagy hogy egy még adekvátabb példát hozzak, a Bibliát, akkor ugyan hadd lehessen már így tenni mondjuk A katona imája című albummal is. Főleg, amilyen istennek tetsző kontraszt van a kettő anyag között; míg a 2010-es lemez egy lassan, de biztosan unalomba fulladó hangszereléssel súlyosbított Magyar Hírlap-felolvasás, addig a 2084 egy tűpontosan professzionális anyag. Kihirdet egy új közösségformáló ideát (egy új szövetséget – haha! ezt most találtam ki) az Ákos-rajongók táborán belül, egy érett, felnőtt társaság nosztalgiázását egy imádott korszak felé. És ebben az a nagyszerű, hogy ez a múltba nézés egyáltalán nem válik lábszagúan hazug sóvárgássá, ahogy az esetek 99%-ban, hanem egy tudjuk, kik és hol vagyunk, emlékszünk, mi volt húsz éve, nem keresünk hamis indokokat (pl. bezzeg ha nyugaton születünk stb.), épp csak megünnepeljük, hogy van bennük valami közös. Mint a Eurythmics, vagy a Bronski Beat. (By the way a Smalltown Boy pont egy meleghimnusz.) Jópofa volt 2004-ben a szett-szintű Bonanza reunion a Kisstadionban és aztán még pár előadáson, ezzel együtt én most éreztem magam a legközelebb ahhoz a hangulathoz, amit ez a banda jelentett nekem nagyon, nagyon régen. Mert a 2084 dalaival nem a régi dalokat énekeljük új köntösben, vagy az újakat adjuk elő anakronisztikus stilizációba mártva, hanem azt érezzük, ha nincs búcsúkoncert 1995-ben, ma épp így szólna egy Bonanza Banzai lemez. Hiányoznak kicsit azok a könnyen megjegyezhető szinti-riffek, amelyeket boroskólázva is lehet ná-ná-názni, úgy látszik, ezek felett eljárt az idő (?), helyette egy sokkal összetettebb gépezet hangmintái alkotják ezt a zseniális egészet.
A Tengermoraj című számra kicsit haragszom. Egyrészt már belelendültem a buliba eddigre, legyintek rá, hogy Ákos szerint megint nem érti senki a mondanivalóját, és boldog vagyok, hogy megint egy ilyen szórakoztató anyagot kapok. Aztán jön egy a Mindig a fénybe nézz 2., amely még szövegében is kétfelé bomlik számomra. A verzében felsorol egy halom viselkedésmintát; „mindig azt mondják…” – ha Ákostól ilyet hallok, már itt tudom, hogy a világon senki nem mondott még nekem ilyesmit, csak ő. Ezek a – megint csak visszatérő – szövegek engem évek óta fárasztanak és őszintén szeretném neki elmondani, hogy 1) nem törekszik senki nemzethalálra, 2) nem akarunk ülni az istengyilkos langyos vízben, 3) asszonyaink nem akarják abbahagyni a szülést, ahogy az majd a Régi jövőben rémálmodod, szóval értem én a jó szándékot, de ezek vagy nem valós veszélyek, ezért kár velük rémisztgetni az adófizetőt, vagy a kor sajátjai, ahogy régen volt pestis, de most meg nincs. És nem igaz, hogy jobb volt a világ, amikor a nők kaptak fonákkal két Varga Istvánt, ha nem szültek rendesen, szóval szerintem próbáljunk meg úgy utat mutatni, hogy közben örülünk annak, aminek lehet. Főleg, ha valaki istennek és a kitartó munkának hála oda jutott, hogy ma tízezrek lesik a szavát. Visszatérve a Tengermorajhoz: azt írtam két részre bomlik számomra a szöveg, s valóban, a már megint túl didaktikus sorok után a refrén telitalálat, bele a szív közepébe, pont mint a Valami véget ért 21 évvel ezelőtt. Pedig nincs benne sok nyelvi truváj, lám tényleg a kevesebb néha több bír lenni. Jóllehet, kell hozzá egy olyan szenvedélyes előadásmód, mint amit ezen a ponton Ákos bemutat, az általános szavalós stílus helyett.
Azért foglalkozok ennyit egy árva magyar poplemezzel, mert végre van valami, amivel lehet foglalkozni. Még a hibáival is. A 2084 mindent együttvéve az egyik legfontosabb hazai album az utóbbi években, ami tehát még önmagában nem vonja maga után automatikusan, hogy az egyik legjobb is. Ettől függetlenül az. Húsz felett járok, már ami a meghallgatást illeti. Nem unom. Van, amit most már átugrok, de van, amit visszatekerek. A második kvázi single (mert hogy egy sincs), a Tipikus sztereó az egyetlen, ahol elhihetjük, tud Ákos ironikus is lenni, nem csak egy karót nyelt váteszköltő. Ezért is, másért is kedves darab, már sláger, de majdani bestofra szívem szerint nem tenném rá. Számomra a Megsebezve csúcspont; azt hiszem, lövésem nincs miről szól, itt az az érzés kerít hatalmába, amit a modern elektronikus zenei himnuszok csúcspontján kapja el a rajongót. Tombolnak benne az emóciók, örömmel meghallgatnám angolul, hogy még inkább elvonatkoztassak a szavaktól, mert itt valahol máshová kerültek a hangsúlyok. Az Artisták „még megy az első rész, de a kritika már kész” soráról olvastam egy kommentben, hogy biztos ez is a kormányra vonatkozik, de ezt még én sem hiszem el 🙂 A Ne keress engemmel szépen lekerekítjük az albumot, amely tehát valóban sikeresen lett egy nagy egész. És ez, meg mindaz a hozzáadott érték, amire Ákoson kívül nem sokan figyelnek a hazai piacon, teszi különlegessé. Fura lesz a hasonlat, de Akkezdet Phiai dupla albumánál éreztem, hogy hasonlóan komolyan van véve a lemezcsinálás, mert hát ennek a félázsiai piacnak minek ilyen unikum kiadvány. De végül mégiscsak az van, hogy aki tud és akar értéket adni, az küzd is ezért. Meg bízva bízik és ez jó.
No Comment