Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten/In Order of Dissapearance), rendező: Hans Petter Moland, szereplők: Stellan Skarsgard, Bruno Ganz, Pål Sverre Hagen, Birgitte Hjort Sørensen, Kristofer Hivju, Jakob Oftebro, norvég-svéd-dán fekete komédia, 116 perc, 2013. (16)
Apák bosszúja, avagy mindenkinek megvan a maga keresztje
Még hogy Norvégiában unalmas az élet. Az eltűnés sorrendjében erre alaposan rácáfol. Skarsgard pedig még mindig az egyik legjobb a szakmában.
Amíg a Taken harmadik része jövőre kerül a mozikba, addig Stellan Skarsgard gyakorlatilag a teljes oslói norvég és szerb drogmaffiával végez két óra alatt, így nem nagyon van hova folytatni a mozit. A két film annyira különbözik egymástól, mint amennyire Luc Besson agymenése különbözhet egy skandináv alkotástól, mégis véltem felfedezni hasonlóságokat. Mindketten akaratuk ellenére keverednek a dologba. Az előbbiben egy lányt rabolnak el, az utóbbiban egy fiút találnak holtan. Az apák nem hajlandóak elfogadni a hatóságok hivatalos verzióját az esetről és maguk veszik kézbe az ügyet. Neeson amerikaiként veszi fel a harcot Franciaországban az albán maffiával, Skarsgard svédként Norvégiában a szerbekkel (akiket következetesen albánoknak neveznek). Mindkét történetben a maffiavezérek személyesen is érintettek lesznek. Az akkor 56 éves Neeson ugyanolyan hitelesen alakította szerepét (a 2. részben már 60, a harmadikban…több), mint a 62 éves Skarsgard. És innentől lesz jellegzetesen északi az Eltűnés sorrendjében. Amíg Párizs és Isztambul adja magát az őrült rohanáshoz, addig ezt a filmet a Beitostølenben forgatták, ahol 250-en laknak és elsősorban a síelők előtt ismert. Oslónak konkrétan csak a szélét látjuk.
Nils sem titkosügynök, hanem hókotrót vezet, lelkiismeretes munkájáért ki is érdemli az év díszpolgára címet. Svédként sikerül annyira beilleszkednie, hogy a közösség már született norvégként tartja számon (a hozzáértők majd elmondják, mi a különbség). Fia elvesztését követően nyomozásba kezd, a hálózat tagjait alulról kezdi el likvidálni – mindenkivel az eltűnés sorrendjében ismerkedünk meg -, így jutunk el a főnökhöz, Grevenhez (Pål Sverre Hagen), aki maga is egy fiúgyermek apja. Egy félreértés folytán belekeveredik az ügybe a szerb maffia is, akinek vezetője, Papa (Bruno Ganz) a törékeny béke felrúgása és fia elvesztése miatt alaposan berág.
A tisztaság, a jólét és a rend mintaképének számító Norvégiára alaposan ráhúzzák a vizes lepedőt. Vajon kinek jutna eszébe, kapcsolatba hozni az országot a droggal, a szervezett bűnözéssel? És vajon kinek jutna eszébe azt gondolni a norvégokról, hogy tele vannak előítéletekkel a bevándorlókat illetően? Pedig de. (Természetesen azt is megtudjuk, hogy a bevándorlók mit gondolnak a norvégokról.) A film alaposan kifigurázza a jólétet, a gazdagságot, mindezt a legfeketébb fekete humorral. Az eltérő kultúrák találkozása már önmagában vicces helyzet(ek)et teremt. Az eredeti címhez tartva magát az összes maffiózó idióta, de minimum rettentően sötét. A norvég filmeket szeretők számára nem ismeretlen Hagen kellően ripacs, Oftebro kellően szerelmes (az azonos nemű kollégájába), Ganz szerbként is abszolút meggyőző, a gyakran csak a szemeivel játszó Skarsgard továbbra is garanciát jelent a minőségre. A halál ábrázolása pedig egyszerűen zseniális. Ha semmi más nem történne a filmben, már csak emiatt megérné megnézni. De történik. Fehér hó, fekete humor, nyerő kombináció.
