Az élet ízei (The Hundred-Foot Journey); rendező: Lasse Hallström; szereplők: Helen Mirren, Manish Dayal, amit Shah, Om Puri; színes, magyarul beszélő, amerikai romantikus film, 122 perc, 2014
Bor, mámor, India
Biztos befektetésnek tűnik a túlcsordulóan romantikus bestsellerek adaptációja, nem kockáztatott nagyot Oprah Winfrey és Steven Spielberg sem, mikor elvállalták Richard C. Morais A hundred-foot journey (Madame Mallory és a kis indiai konyhafőnöke, Veress Mihály fordítása, Athenaeum Kiadó, 2011.) című könyvének filmre vitelét. Hogy biztosra menjenek, rendezőnek a magyar édesanyák kedvencét, Lasse Hallströmöt kérték fel, akinek a Csokoládé sikere óta megvan az az előnye is, hogy szokásosan „aranyosnak” tituált filmjeit körbelengi egy jellegzetes európai báj.
Nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen családi körben, Karácsony másnapján könnyen csúsznak Hallström kedves filmjei, a Lazacfogás Yemenben például azonban már többeknél gyomorrontást okozott. Az élet ízei is sajnos inkább ebbe a kategóriába esik, pedig a két órás játékidő alatt bőven lett volna lehetőség a műfajon belül valami újat mutatni.
Az Indiában éttermet működtető Kaddam család egy tragédia következtében kénytelen elhagyni illatos hazáját és Európában keresik új otthonukat. Hosszú vándorlás után a Papa végül úgy dönt, egy kis francia városban vetik meg lábukat és autentikus indiai éttermet nyitnak közvetlenül az elegáns Le Saule Pleureur étteremmel szemben. A Michelin csillagos étterem karót nyelt tulajdonosa (Helen Mirren) minden eszközt bevet, hogy ellehetetlenítse a zajos konkurenciát, egy idő után azonban megenyhül és felveszi konyhájára Hassant, a család álmodozó, azonban annál tehetségesebb szakácsát. A fiú növekvő népszerűsége nem tesz jót a szintén a konyhán tanuló Maqueritetal való bimbózó kapcsolatának, a forróvérű Papa viszont egyre jobban megtalálja a közös hangot Madame Malloryval.
Ami klisé létezik a francia vidék romantikájával és a főzéssel kapcsolatosan, azt mind elsütik a filmben, de nem maradnak ki a sznob franciák vs. temperamentumos indiaiak felállásból eredő kötelező poénok sem. Gusztusos paradicsomokat szeletelnek rusztikus vágódeszkán az aranyszínű nap fényében, a fűszerek neveit mindig fátyolos hangon ejtik ki, az Audrey Taotoura emlékeztető, bájos Maquerite pedig olyan erotikusan olvassa fel a besamel mártás receptjét, mintha szerelmes verset mondana. Mindezek ellenére mégsem támad bennünk olthatatlan vágy, hogy a moziból kiérve megrohamozzuk a legközelebbi indiai éttermet, vagy felvásároljuk a sarki közért sajtkészletét, mert végig megmarad az az érzésünk, hogy az egész valahogy olyan hamis. Hallström ugyanis a kisujjából rázza ki a közhelyes bölcsességeket, amiket Az élet ízeiben olyan szájbarágósan tol a képünkben, hogy az már pofátlanság. Ilyen jól hangzó üresség rögtön az első jelenetben, amikor a kisfiú Hassan a tengeri sün- bizonyára- finom ízéről azt mondja „olyan, mint az élet”, vagy amikor édesanyja azt tanítja neki, hogy az ételben szellemek lakoznak. Úgy éreztem hülyének néznek, amikor Madame Mallory az utolsó pillanatban szól Maqueritenek, hogy az általa szedett gomba mérgező, pedig teljesen egyértelmű, hogy egy Michelin csillagos étteremben nem az útszéli árokból szerzik be az alapanyagokat.
Az ehhez hasonló pontatlanságok miatt a néző elveszíti érdeklődését a szereplőkkel és úgy általában a történettel kapcsolatban, pedig ez is lehetne egy hangulatos, kedves kis filmecske, aminek hatására rájövünk, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon és kedvünk támad jól megölelgetni szeretteinket. A színészek-különösen persze Helen Mirren- kitűnőek, éppen ezért bosszantó, hogy a készítők kicsit sem erőltették meg magukat, hogy a film ne álljon be az egy kaptafára készült rom-komok sorába. Az én, kizárólag nőkből álló családomban nagy hagyománya van a közös romantikusfilm-nézésnek, Az élet ízei pedig olyan, amit nem önmagáért lesz jó majd együtt megnézni egy vasárnap este, hanem mert együtt nevetgélhetünk a film bárgyúságain.
6,5/10
