Gatsbyre várva
Egy könyv, hat film
Jay Gatsby egy tünet. Egy olyan társadalombetegség tünete, amelynek tartópillérei a zenés partyk, a pezsgődurranások, a kirakatházasságok és az összehazudott érzések.
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby (The Great Gatsby)
Alinea Kiadó, 2013
197 oldal
Első megjelenés 1925-ben.
Ahhoz, hogy légy valaki, először semmivé kell válnod. Adj föl mindent, ami valódi, rejts el mindent, ami őszinte! És ha ezzel megvagy, fújd fel szép nagyra a saját szappanbuborékodat. Aztán gondoskodj róla, hogy mindenki lássa, milyen színes, milyen könnyű, milyen gyorsan dagad, és milyen hatalmasat szól, mikor kidurran.
Gatsby talán nem ilyen tudatosan építette az életét, de az ő szappanbuborékja is nagyra nőtt és annál is nagyobbat szólt, mikor kipukkadt. De vajon ki is az a nagy Gatsby?
Jó ideig csak egy homályos árnyként szerepel. Nem tudjuk, pontosan, mit csinál, honnan jött. Csupán annyit, hogy világraszóló mulatságokat tart minden hétvégén. A bulizók többségét meg sem hívja, ennek ellenére a hírességekkel teli tömeg garantált. Ipari mennyiségű narancsot, citromot, szendvicset rendel, és sürög-forog a Gatsby-konyha. Minden hétfőn egy egész hadtestnyi takarító személyzet érkezik, ami rendet rak a lumpolók után. Más szóval: nagy kiadásokkal jár, hogy az ember élő legenda legyen.
Gatsby az 52. oldalon tűnik fel először. Egészen addig egy balladai hősre hasonlít. Csak pletykákat hallunk. Illegális üzelmek, sőt még gyilkosság is szerepel a vélt vagy valós információk között. Majd mikor megismerjük, egy furán kedves embert kapunk, aki hamarosan egy szánalmas balek lesz a szemünkben.
Gyakorlatilag buliról bulira vándorol a könyv, melynek segítségével azt mutatja be nagyon szemléletesen, hogy New York egyes kerületei milyen alá-fölérendeltségben állnak egymással. Láthatunk nemtörődöm gazdagokat, és felfelé törekvő szegényeket. Mindez a húszas években, amikor vagyoni szempontból már igazi szakadék tátongott a különböző társadalmi osztályok között.
Egy tökéletesen megkoreografált fejezetben megismerhetünk egy felkapaszkodó szegényebb férfit, aki a liftbe beszállva – miközben beszélget – nyúl a kezelő gombok felé, hogy elindítsa a felvonót (valószínűleg olyan helyről jött, ahol mindenki maga kezeli a liftet). Itt a liftes majdhogynem rászól, hogy vegye le a kezét a gombokról. Nem nagy szégyen a férfira nézve, de átérezhető szégyen.
Bár a történetet Nick Carraway meséli egyes szám első személyben, ő maga szinte teljesen érdektelen marad. Amolyan untermann. Rajta keresztül ismerjük meg Gatsby „legendáját”, és a kort, amely enged megszületni egy ilyen legendát.
Ez az elbeszélési mód tökéletes arra, hogy a különböző kasztokat ábrázolja az író. Egy ízben azt is megjegyzi a mesélő, hogy buli közben egyszerre látta az eseményeket zavarba ejtő módon kívülről és belülről: „Egyszerre voltam benn is, kinn is, s az élet kimeríthetetlen tarkaságát egyszerre éreztem elbájolónak és undorítónak.”
Nick éppúgy otthonosan kezd mozogni a frissen felfedezett felső tízezer köreiben, mint amennyire közösséget vállalva az olvasóval leírja társasága viselkedésének bántó visszásságait. Mindent lát, tud és elmesél. Néha zavarónak is érezzük az érzelmek ilyen részletes bemutatását, hiszen, honnan tudhatná, nem lehet mindennek szemtanúja. De amint feltenném a kérdést, hogy na, és ez honnan jött, már választ is kapok. Vagy jókor teszem fel a kérdéseket; vagy véletlen a szinkron; vagy – és remélem, ezért nem haragszik meg Zelda – furcsa módon összehangolódtam Fitzgeralddal, de a lényeg, hogy minden a megfelelő időben és ritmusban történik.
Az író olyan könnyeden és gördülékenyen kezeli a mondatokat, hogy még ennyi év távlatából is sodró a történet menete. Egyértelműen megfilmesítésért kiált.
Az első mozi változat nem is váratott magára sokáig. 1926-ban egy némafilm született, melynek forgatókönyvéért is Fitzgerald felelt. A hanyag archiválásnak hála azonban ez az alkotás eltűnt.
Eddig összesen hat feldolgozást élt meg Gatsby története. A másodikat 1949-ben készítették el, a kor híresebb filmesei. A rendező Elliott Nugent, a főszereplők: Alan Ladd, Betty Field és Shelley Winters.
A mű hagy kívánnivalókat maga után. Az 1925-ös könyvsiker még korban túl közel volt ahhoz, hogy valódi nosztalgiázás legyen a film. Ennek ellenére görcsösen igyekeztek megeleveníteni a két háború közötti világ hangulatát. Mindjárt az elején bedobják a kulcsszavakat, mint: szeszcsempészet, fegyveres bűnözés, charleston és black-bottom táncok. Ez azonban csak még direktebbé teszi az erőszakos hangulatkeltést. Miközben néztem, mondogattam magamnak, hogy ugyan, ne akadj ki, a film régi, természetes, hogy minden helyiségen látszik, hogy stúdió, de mégis úgy érzem, a kor technikájához képest is kínosan béndzsára sikerült a gázolós jelenet, és túl sok volt a hungarocell díszlet is. Hogy a színészek túlkorosak szerepeikhez, a fölött nagyvonalúan szemet hunyok.
A legfőbb problémát az jelenti, hogy a könyvvel ellentétben itt nem tudták, vagy nem merték végigvezetni úgy a történetet, hogy a címszereplő a film negyedénél csatlakozzon a stábhoz. Ez azonban jelentősen torzítja Gatsby személyiségének ábrázolását. Minden információt visszaemlékezésekből, illetve Gatsby saját elmondásából ismerünk meg, amitől rém nagyképű lesz a figura. Elveszik az az árnyaltság, amelyért a könyvben a mesélő, Nick Carraway felel. Ezzel a Gatsbyvel nehéz lenne azonosulni. Arról nem is beszélve, hogy a film elején ismertetve a címszereplő valós múltját, tökéletesen hatástalanítják az őt körüllengeni próbáló legendát.
De nem csak Gatsby karakterét nyírja ki a film. Olyan fontos momentumokat húztak ki a forgatókönyvből, amelyek nem csak a szereplők egyéniségét színesítenék, de a kort is pontosabban ábrázolnák. Tom viszonya a könyvben ezer módon festi le ezt a felelősségvállalás nélküli, holnappal nem törődő világot, míg itt csupán egy házasságtörést, és egy abból következő tragédiát láthatunk.
Ami talán a legfontosabb, hogy Gatsby gyermekien tiszta, szerelemre vágyó lényét lecserélték egy olyan alakra, aki talán csak elégtételt akar szerezni magának azzal, hogy visszaszerzi a rég elvesztett nőt.
Egy érdekes apróság, hogy a könyvben szereplő Wolfsheim itt teljes mértékben kimaradt. Talán ízléstelennek tartottak volna bárminemű zsidó sztereotípiát elővenni néhány évvel a második világháború után.
