Hivatal, rendező: Nagy Viktor Oszkár, szereplők: Fignár Anna, Batka Zoltán, Kaya Turan, Kaya Elif, magyar TV-film, 52 perc, 2015. (…), támogató: Európai Integrációs Alap
„A jó hírt mindig öröm átadni.”
A nálunk élő külföldiek történeteivel a bevándorlási hivatal fiatal és lelkes ügyintézőjén keresztül ismerkedhetünk meg. Érdekes vállalkozás, kívülállóként erre nemigen lenne lehetőségünk. A Káin gyermekeit is jegyző Campfilm legújabb alkotását az elsők között nézhettük meg. A premier március 24-én éjjel 3 órakor lesz a TV2-n.
A bevándorlók kérdése nagyon is aktuális téma. Naponta hallani atrocitásokról, helyi kezdeményezésű szavazásokról, tiltakozásokról, aláírásgyűjtésekről. A társadalomban, a kérdés megítélésében a zavart tovább fokozza, hogy gyakran a kormányzat véleménye, szándéka sem egyértelmű és világos. A rendező, Nagy Viktor Oszkár dokumentumfilmjeiben korábban is foglalkozott már a bevándorlás témájával (3Esküvő, Két világ közt, Felsőbb parancs), ezúttal játékfilmet forgatott, melyet valós események inspiráltak és a szereplők közül is sokan valós élethelyzetüket játszották el.
A Hivatal egy elképzelt bevándorlási hivatalban játszódik. Nem célja az ügymenet minden részletre kiterjedő, pontos bemutatása, sokkal inkább az érintettekben lezajló lelki folyamatokra koncentrál. Érintetteken egyaránt értem az itt élő külföldieket, mint a hivatal ügyfeleit és az íróasztal másik oldalán ülő ügyintézőt. Az ügyfélszolgálat mindig egy cégnek, hivatalnak az arca. Igazából nem érdekel minket, hogyan működik, a lényeg, hogy elintézzék az ügyes-bajos dolgainkat, ha lehet, akkor gyorsan és nekünk kedvezően.
A frissen végzett Anna (Fignár Anna) a közigazgatásban helyezkedik el. Ügyfélszolgálatosként ő tartja a személyes kapcsolatot az ügyfelekkel. Az itt élő külföldiek tartózkodási kérelmeit rögzíti, bekéri az iratokat, továbbítja azokat a döntéshozóknak, majd ő közli a döntést. Fiatal, naiv és optimista, tele vágyakkal, tervekkel, elképzelésekkel. Ez az első munkahelye, hiába tudja betéve a jogszabályokat, az egyetemen nem készítették fel arra, ami itt vár rá. Ezek az emberek itt élnek közöttünk évek, évtizedek óta, itt dolgoznak, tanulnak, itt van a családjuk, nem egy szebben beszéli a magyart, mint némelyik honfitársunk. Megkockáztatom, jobban ismerik az ügymenetet, a bürokráciát, az életet, mint a fiatal lány. A legtöbben felkészültek, nyugodtak, türelmesek, mosolygósak. Magánemberként Anna nap, mint nap együtt utazik velük (ahogy sokan mi is), természetes számára a jelenlétük (ahogy kevés kivételtől eltekintve nekünk is), de nem tudja, hogy miért és mióta élnek itt (ahogy mi sem). Hivatalnokként kollégája felkészíti, hogyan kell rövidre zárni az ügyeiket. Hiába ő találkozik ezekkel az emberekkel, a döntést mások hozzák meg, neki csak közölnie kell azt. Nem véletlenül hiányzik a személyes kapcsolat a döntéshozók és a kérelmezők között, kizárva az előítéleteket és az érzelmeket. Gyakorlatilag kiképzésben részesül, hogy egy gyors, pontos, hatékony, kérlelhetetlen ügyintézője legyen a hivatalnak. Egy ügyfél öt perc. Ha elutasítják a kérelmüket, segíteni úgysem tud rajtuk, felesleges meghallgatnia őket. Nincs benne a munkaköri leírásában, hogy meg kell ismernie ezeket az embereket, az életüket, a problémáikat.
Amiről nem tudunk, az nem fáj. Így elmondva jól hangzik, de mivel ő az, aki megismerkedik velük és átérzi a helyzetüket, el tudja képzelni, mi zajlik le bennük, miután elhagyták az irodáját. Senkinek sem sikerült még a rendszerből maradéktalanul kiiktatni az együttérző embert, bármennyire is ezt szeretnék a döntéshozók. Mindenki jól tudja, hogy ez lehetetlen elvárás. Lelkiismeret szerint végezni a munkát, nem jelent egyet azzal, hogy a jogszabályok alapján végezni. Azt persze Anna is jól tudja, hogy nem lenne szabad biztatnia, lelkesítenie az ügyfeleket, nem lehetne olyat mondania, amit semmi nem támaszt alá és nem lenne szabad megígérnie olyat, amiben nincs döntési jogköre. Röviden: nem lenne szabad hamis illúziókat táplálnia bennük. (Anna valószínűleg már azzal is hibát követ el, hogy magukra hagyja őket az irodában.) A legfontosabbat a végére hagytam: nem lenne szabad kiégnie. Nem rokonszenvezhet az ügyfelekkel, nem rágódhat a problémájukon és nem okolhatja magát azért, amiért adott esetben nem tud segíteni rajtuk, mert ez előbb-utóbb felemészti. Anna ráadásul egyedül van, hiába próbálkozik, tapasztaltabb kolléganője távolságtartó, nem szívesen beszél a munkáról ezzel is azt a látszatot keltve, hogy érzelmek nélkül végzi azt.
A film nem foglal állást, nem keres felelősöket, nem alkot véleményt a rendszerről, bár a lelki folyamatokon keresztül rámutat bizonyos hibákra. Mindenkinek tudomásul kéne vennie és el kéne fogadnia, hogy a világ sokszínű. Az embereknek joguk van ahhoz, hogy ott éljenek, ahol szeretnének. a befogadó országoknak meg joguk van ahhoz, hogy ezt bizonyos feltételekhez kössék. Ki kell szűrni az ügyeskedőket és azokat, akik potenciális veszélyforrást jelentenek. Ehhez határozottnak, de egyben humánusnak kell lenni. Az otthon elhagyása egy nehéz és fájdalmas döntés. Beilleszkedni egy idegen környezetbe, új életet kezdeni nem egyszerű. A legkevesebb, amit a döntéshozók tehetnek, hogy nem gördítenek újabb és újabb akadályokat a jószándékú és együttműködő emberek útjába és megfelelően tájékoztatják a társadalmat, valós képet festve a dologról.
