Tavaly az Észt hét kapcsán írtam a Mandarinokról, mely előzetes várakozásomnak megfelelően és mert az észt filmek tényleg jók, az Oscar-jelölésig jutott. Sajnos a hazai forgalmazók továbbra sem látnak benne fantáziát.
Az idei, nyolcadik Észt héten idő hiányában két olyan filmet céloztam meg, melynek szereplője vagy rendezője is jelen volt a vetítésen. A beszélgetőpartner ezúttal Karlo Funk filmkritikus, az Észt Intézet főigazgatója volt, de természetesen a nézők is tehettek fel kérdéseket a film megtekintése után.
A Keresztszélben (Risttuules/In the Crosswind) a 27 éves Marti Helde első filmje, de az észt kritikusok máris a tavalyi év legjobbjának választották, emellett számos más díjat is besöpört. 1941 nyarán a szovjetek a balti államokból tízezreket deportáltak Szibériába. Köztük van a fiatal Erna és kislánya is, akiket egy zsúfolt tehervagonban szállítanak el – majdnem szó szerint – a világ végére. A történet a nő leveleiből áll össze, melyeket férjének írt, akit máshova, egy börtöntáborba szállítottak.
A film egy egészen különleges kísérletnek fogható fel. Kimerevített, fekete-fehér képeket látunk. A szereplők mozdulatlanságra vannak ítélve, mintha megfagyott volna a pillanat, a kamera pedig lassan úszik el közöttük. Az Erna által felolvasott levelek tartalma sokkolja a nézőt, amit ez tablószerű vizuális nyelv, a drámai pózok tovább fokoznak. Döbbenetesen erős alkotás mind a tartalmat, mind a megjelenítést illetően.
Az est vendége volt az Ernát alakító Laura Peterson, aki elmondta, hogy terjedelmes archív anyagot (levelek, naplóbejegyzések, felvételek stb.) néztek át a témát illetően. Dokumentumfilmnek indult, rövidfilmként folytatta, majd elegendő anyagi forráshoz jutva lett belőle az, amit láthattunk. Három évig készült, az egyes jeleneteket hosszú órákon keresztül vették fel, elég volt, ha csak egyvalaki pislogott és máris lehetett elölről kezdeni az egészet.
A második film ennél jóval vidámabb hangulatú volt. A Cseresznyés dohány (Kirsitubakas) főszereplője a tizenéves Laura, aki egy kisvárosban él. A nyári szünet meglehetősen unalmasan telik számára, éppen ezért kapva kap az alkalmon, mikor barátnője mocsártúrára hívja. A túrát a középkorú Joosep vezeti, aki a hétköznapok problémái elől menekülve gyakran talál menedéket a vadonban. Laura és Joosep kapcsolata nem indul túl fényesen, de aztán kialakul közöttük a kölcsönös vonzalom. A túra végeztével Joosep visszatér a családjához, Laura pedig a saját, kissé unalmas korosztályához. A film egyszerre szól az első szerelemről és a felnőtté válásról. Fontos szerephez jut az észt ember és az észt táj: férfiak, nők, mocsár, erdő, ének, zene, tábortűz, élet.
Andres Maimik, a film egyik rendezője a legvidámabb fickó, akit a filmszakmában megismertem. A fáradtság legapróbb jele nélkül, minden kérdésre mosolyogva válaszolt és valószínűleg órákig tudott volna mesélni a filmről élces humorával. A rendezőnek a filmezés mellett civil foglalkozása is van, a filmet lakóhelyükhöz közel forgatták, javarészt amatőr színészekkel, de még a nagynéninek is jutott szerep.
A beszélgetés után sikerült még néhány szót váltanom a rendezővel, a tolmácsolásért köszönettel tartozom Márkus Virágnak, az Észt Intézet programvezetőjének.
A csendet általában a drámai hatás fokozására szokás alkalmazni, ebben a filmben azonban a humor egyik eszköze. Sok esetben a szereplők hallgatása okozott derültséget a nézők soraiban. Andres szerényen mosolyogva csak annyit mondott, az észt emberek tudják, mikor kell hallgatni.
A fiatal lány és a családos férfi egymás iránti vonzalma teljesen más aspektusba került azzal, hogy a rendező a történetet kihelyezte a természetbe. Itt tényleg bármi megtörténhetett volna, senki nem tudott volna róla. Anderstől megtudtam, hogy valóban volt egy ilyen cél, hiszen – mint mondta – ami a lápvidéken történik, az ott is marad.
Adott a feladat, a rendezőpáros (Andres és Katrin Maimik) korábbi filmjeinek beszerzése.
