Eden, rendező: Mia Hansen-Løve, szereplők: Félix de Givry, Pauline Etienne, Vincent Macaigne, Hugo Conzelmann, francia filmdráma, 131 perc, 2014. (16)
Nosztalzsi Mia Hansen-Løve a testvére visszaemlékezései alapján forgatott filmet a francia elektronikus zene megszületéséről és felemelkedéséről. Hőse ez utóbbinak már nem lehet részese, az okokat a moziban keressük.
Az első trauma akkor ért, amikor rá kellett jönnöm, hogy a Mikulás és a húsvéti nyúl nem létezik (bár a karácsonyi ajándékot én veszem a gyereknek, Jézuska még tartja bennem a lelket). Aztán rövid szünet következett az életemben, hogy jöhessen egy minden eddiginél sokkolóbb felismerés: Dévényi Tibi bácsi nem igazi lemezlovas. Nem vagyok zenei újságíró, semmilyen zenei végzettséggel nem rendelkezem. A műanyag vonalzót kivéve egyetlen hangszeren sem játszom és mindenkinek jobb, ha nem kezdek el táncolni vagy énekelni. Amikor azt mondom, szeretem a jó zenét, akkor azt úgy értem, hogy szeretem az általam jónak tartott zenét. Mindenevő vagyok. Koncertek, fesztiválok, hangversenyek mindig is belefértek – és bele fognak férni – az életembe; karszalagok, belépők, jegyek stílustól függetlenül megférnek egymás mellett az íróasztalfiókomban, mint ahogy a többi relikvia is a lakásban. És persze szeretem azokat a filmeket is, amelyek egy konkrét zenészre vagy zenei korszakra koncentrálnak. Amikor katona voltam (kilencvenes évek vége), volt egy srác, aki minden hétvégén hazakéredzkedet, mert bulikban zenélt. Aztán amikor vasárnap este visszajött, elmesélte, hogy hányan voltak és hogy mennyi pénzt keresett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem irigyeltem, nem irigyeltük, de már akkor is felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon meddig lehet ezt csinálni. Ma már tudom: ameddig van rá igény (fizetőképes keresletről beszélek, nem ingyenes bulikról). Van, aki a régi közönségét igyekszik megtartani, van, aki folyamatosan új közönséget toboroz magának, van, aki mások nagy slágereit játssza, van, aki saját zenét szerez és van, aki csak szimplán ledobja magáról a melltartót. Az Eden egy francia DJ életéről szól, 20 éven át követjük őt. Mia Hansen-Løve rendezőnő munkáját nagyban segítette, hogy írótársa – egyben testvére – Sven a kilencvenes években maga is odaállt a lemezjátszók mögé Greg Gauthier haverjával, hogy Cheers bulikat toljon. A főszereplő, Paul Vallée (Félix de Givry) mindent a zenének rendel alá. Tanulmányait félbehagyja, családját elhanyagolja és a kapcsolatai (Pauline Etienne, Greta Gerwig) sem tartósak. Kétségtelenül tehetséges, de a remélt siker valahogy mindig elmarad. Drogozik, tartozik fűnek-fának és próbál a felszínen maradni. Az élet meg közben elszalad mellette, barátai, ismerősei, rajongói felnőtt, családos emberek lesznek. Akikkel együtt indult – pl. a Daft Punk vagy David Guetta – befutnak. Az Eden jól adja vissza a korszakot, amiben felnőttem, valahányszor elhangzott egy szám, amit ismertem, elérzékenyültem (vagyis folyamatosan). Akik jóval előttem vagy utánam születetek, azoknak pedig ott van a
tehetséges srác elkallódása, ami kevésbé korszakfüggő. Paul minden hibája és kudarca ellenére azért tud mindvégig szimpatikus maradni, mert másokkal ellentétben soha nem mondaná ki, hogy megtalálta az Édent, csak azért, hogy ne kelljen tovább keresnie. Egyszerre sajnáljuk és irigyeljük. Példának okért vannak olyanok, akik ennyi idősen filmkritikákat írnak.
