Mélyütés (Southpaw), rendező: Antonie Fuqua, forgatókönyvíró: Kurt Sutter, Richard Wenk, szereplők: Jake Gyllenhaal, Rachel McAdams, Forest Whitaker, színes, amerikai dráma, 123 perc, 2015 (16)
Sajnos most tárgyalt filmünk ringjében nem az ütések kemények, hanem az, hogy ennyi klisét bele lehetett sűríteni két óra hosszába. Hiába a megszámlálhatatlan mennyiségű kocka Jake Gyllenhaal hasán és hiába a kiváló színészi alakítás, megmenteni ő sem képes a forgatókönyvet, amit az a Kurt Sutter adott a kezébe, aki végre letette a lantot a Sons of Anarchy portáján.
A bokszolós filmek valahogy képtelenek kikopni a vászonról; valószínűleg azért, mert nagyon jó alapanyagból tevődnek össze és okos főszereplőválasztással könnyű a kontrasztokat kihangsúlyozni, aminek az a koncepciója, hogy betonkemény felsőtesteket mutogatnak puha-szívű, esendő férfilélekkel vegyítve. Amerika nagy mestere ennek a műfajnak, mert sikerült már jót leraknia az asztalra és képesek eszméletlen drámaiságot csempészni ebbe a miliőbe. A műfaj tényleg nem új, mindenki látott már belőle legalább egyet; kezdjük a Rocky–nál, vagy ott van a Millió dolláros bébi és a nem is olyan régi Warrior, amiben Tom Hardy osztotta a pofonokat a saját lelki poklának mélyéről. A sorozatok is felfedezték maguknak ezt a világot, a jelenleg is futó Ray Donovanben konkrétan egy egész család él a boksz iparágában. Vannak rendezők akik kicsit más nézőpontból közelítették meg a témát és felejthetetlent is alkottak vele. Például Scorsese Dühöngő bikája, ami mára klasszikus lett, vagy a zseniális Aronofsky-féle Pankrátor.
Ezen filmek ringjei képesek voltak ugyanazon a stíluson belül jó drámákat alkotni. Nehéz megmondani biztosra, hogy mi okozza többségüknél a sikert, talán az, hogy a férfi érzelmek manifesztálódnak egy fizikai valóságban, ahol rendkívül emberivé és nyerssé válnak a karakterek. Adnak rá alapot, hogy a néző őszintén drukkoljon a főszereplőnek.
A Mélyütés sem operál mással. Billy Hope (Jake Gyllenhaal) egy maga módján egyszerű, világbajnok bokszoló, aki fenn van karrierje csúcsán és boldogan él feleségével (Rachel McAdames) meg a kislányával egy olyan típusú házban, mint amilyeneket az MTV Welcome to my crib című show-jában szoktak mutogatni. Majd a mézzel átitatott édes életet bemutató képkockák után megtörténik a tragédia és a főszereplő az élet poklában találja magát miután minden a darabjaira hullik. Itt jön a következő felvonás, ahol megismerjük az új edzőt, aki valami olyan misztikus lényként van ábrázolva, mint a kihaló félben lévő unikornisok, majd elkerülhetetlenül kialakul köztük egy kapocs, aminek következményeként hősünk visszaszerzi a becsületét, az életének megmaradt darabjait és egy végső nagy összecsapásban a lelki mennybemenetel tanúi lehetünk.
Antonie Fuqua rendező nem hoz semmi újat filmjévél, még az összecsapások is felejthetőek, pedig az ilyen jelenetekben bőven volna potenciál. Kurt Sutter először írt mozifilmhez forgatókönyvet és tőle sokkal többet vártunk, hiszen ő írta a zseniális The Shield című sorozatot is, ami felejthetetlen volt a maga nemében hét teljes évadon keresztül és hasonlóan jól indított nem olyan régen a Sons of Anarchy-val is. Tudjuk jól, hogy ő a vérrel áztatott kemény férfiak lelki szenvedéseinek Mozartja, de ezek a fajta tengermély érzelmek, amit most próbált vászonra vinni egész egyszerűen kiszámíthatóak voltak és semmilyen szinten nem eredetiek.
Hiába Jake Gyllenhaal kitűnő játéka és hat hónapon keresztül, napi hat óra edzésben felkapkodott hat kiló izma, ami kegyetlen erős váltás volt fizikailag az Éjjeli féregben elkövetett alakítása után, ő is képtelen megmenteni a filmet. Ő a legnagyob élmény az egész mozi alatt, nagy szerencse, hogy az eredetileg Eminemre írt főszerepet végül ő kapta meg és a rapper csak zenéjével járult hozzá a produkcióhoz. Rachel McAdams tankönyvszerűen hozza a gengszterdíszletben élő feleség szerepét, Forest Whitaker meg akkor sem volna hajlandó rossz színészi alakítást nyújtani, ha valaki könyörögne neki.
Ráadásul még 50cent is feltűnik a filmben, de a híres emberek és kiváló színészek felsorolásán kívül nem lehet semmi őszintén és mélyről jövően pozitívat mondani. A Mélyütés egy megható dráma, ami hatalmas lehetőséget hagyott ki azzal, hogy nem volt hajlandó eredetibb lenni.
