Pár napja már leközöltünk egy cikket a Star Wars gyűjtésről, és még mielőtt Az ébredő Erő pénteken berobban a mozikba, végigrohanunk egy kicsit az eddigi Csillagok háborúja filmeken is. Szokás szerint abszolúte szubjektív összeállítás következik, melyben szerzőnk elmeséli, hogyan élte meg a filmeket gyerekként, aztán felnőttként, vagyis szigorúan a gyártási sorrendben.
Előre szólunk: aki szereti a prequeleket és a Special Editiont, az sok jóra ne számítson.
Csillagok háborúja – Epizód IV: Egy új remény
Amerikai bemutató: 1977. május 25., magyarországi premier: 1979. augusztus 16.
Az Új remény több mint két évet késett Magyarországon, ami akkoriban még kifejezetten bevált gyakorlat volt nyugati mozialkotások esetében, viszont én 79-ben még mindig túl kicsi voltam ahhoz, hogy megnézzem (vagyis nekem életrajzi okokból a Birodalom visszavág volt az első, de erről lásd pár sorral lejjebb). Előbb ismertem a sztorit a novelizációból és Fazekas Attila képregényéből, mint a filmből, amit végül 1984 nyarán, nem sokkal a Jedi visszatér bemutatója előtt tekinthettem meg a moziban, egy újravetítésnek köszönhetően. A legfelejthetetlenebb emlék az, ahogy a történet elején a hatalmas csillagromboló beúszik a vásznon – egy tízéves gyerek számára nem is kellett több akkor, hogy tátva maradjon a szája a záró főcímig, meg még egy kicsit azután is. A filmet még azon év karácsonyán a tévé is leadta (a pontos dátumok a mellékelt fotómon láthatóak), és aztán évekig ez volt az egyetlen Star Wars film, amit egynél többször láttam. Később az osztrák rokonaink átvették nekünk a teljes trilógiát VHS-re, úgyhogy a filmet sikerült hülyére nézni német szinkronnal („Möge die Macht mit uns sein!”), a Special Edition megjelenése után aztán végre angolul is. Még a hülye változtatások sem tudták elrontani a műélvezetet, márpedig, ahogy Ben Affleck is megmondta, az, hogy film készül Jay-ről és Néma Bobról, a legrosszabb ötlet azóta, hogy Greedo lőtt először.
Csillagok háborúja – Epizód V.: A Birodalom visszavág
Amerikai bemutató: 1980. május 21., magyarországi premier: 1982. január 28.
7 éves voltam, játszottam a lakótelepen, aztán felmentem a lakásba, ahol épp ment a tévé, benne egy mozis programajánlóval. A műsorvezető A Birodalom visszavágot konferálta fel, majd leadtak belőle egy jelenetet – pont azt, amikor a TIE vadászok üldözik a Millenium Falcont az aszteroidamezőben. Az összes gyermeki manipulatív eszköztáramat bevetve rávettem a szüleimet, hogy ezt a filmet nekem látnom kell, és ez így is lett. Sikerült megtekinteni, igaz, hogy csak egyszer, és irigykedtem arra az osztálytársamra, aki a Birodalmat akkor tízszer is megnézte a moziban, már persze ha igazat mondott. Ha addig az ember a Pirx kalandjai című magyar sorozat meg a szovjet sci-fik speciális effektusain nevelkedett, akkor valami egészen mással szembesülhetett minden idők talán legjobb folytatásában. Általános vélekedés szerint A Birodalom visszavág a legjobb Star Wars film, és valóban annyira jól sikerült, hogy a Special Edition sem tudta elrontani. Ami még személyes vonalon eszembe jut róla, az az, hogy a német nyelvű VHS-emet úgy kaptam egyszer vissza egy gimnáziumi haveromtól, hogy a film elejébe belemásolt egy gyerekeknek szóló bábfilmet. A bosszú kegyetlen volt: én meg az ő pornófilmjébe trollkodtam bele, és a haver valószínűleg nem vágott túl vidám arcot, amikor azzal szembesült, hogy mikor már végre kezdődne az action, váratlanul felugat Frakk, a macskák réme.
Csillagok háborúja – Epizód VI: A Jedi visszatér
Amerikai bemutató: 1983. május 25., magyarországi premier: 1984. szeptember 13.
Egy haverom elmélete szerint aki gyerekkorában látta először a VI. részt, az nem utálja az ewokokat. Ezen sorok írója a filmet gyerekként nézte meg. Meg aztán az ewokok amúgy is eltörpülnek (hahaha…) a Special Edition többszériás szörnyű változtatásai, illetve a prequel filmek borzalmai mellett. No de vissza 84-be: az osztrák tévében a Trailer című moziajánló műsorban már levetítettek egy-két jelenetet, ami kellőképp felcsigázta az addig sem túl alacsony érdeklődésemet. Mondjuk, az én rajongásom összehasonlíthatatlan volt egy haveroméval, aki több tucatszor vitette el magát a filmre, és ekképp annyiszor látta, hogy az összes mondatát tudta idézni kiváló angolsággal, noha egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Szerencsére én sem csalódtam a Jedi-ban, hiszen itt a legjobbak az effektek, egy tízéves srácnak meg nem kell nagyobb szexszimbólum a rabszolgaruhás Leia hercegnőnél. És aztán érthetetlen, hogy miért pont ezt a filmet változtatta meg George Lucas a legjobban, illetve a legborzalmasabban: a rettenetes dal Jabba palotájában, a pislogó ewokok, Darth Vader „Noooo!!!!” üvöltése, na és Hayden Christensen hologramja később alaposan lerontotta az összképet. Éppen ezért követelik sokan, hogy a Disney végre kiadja a filmeket eredeti változatukban, de ez sajnos a mai napig várat magára.
Csillagok háborúja – Epizód I: Baljós árnyak
Amerikai bemutató: 1999. május 19. magyarországi premier: 1999. szeptember 16.
Az előzetesek ígéretesnek tűntek, úgyhogy meg is volt a jegy a nyitónapra, ami majdhogynem négy hónappal követte az amerikai premiert. Ez mondjuk már egész jó teljesítménynek volt mondható a régi filmekhez képest, viszont a Baljós árnyak lett az első jelentős mozifilm, amit sokan már a bemutatása előtt letöltöttek az internetről. Én ellenálltam, és a másfél évtizedes starwarstalanság után nagy reményekkel ültem be rá a Duna Plázába, ahol feliratosan adták. Érdekes, hogy elsőre egyáltalán nem utáltam a filmet, viszont minél többször néztem meg, annál jobban kezdett idegesíteni. A fő ok természetesen a Star Wars Rátonyi Róbertje, Jar-Jar Binks volt, akit Lucas a saját kisgyereke gügyögéséről nevezett el. Emellett a rengeteg green screen előtt felvett, CGI túladagolásban szenvedő képsor láttán az volt az érzésem, hogy rajzfilmet látok (ez persze a későbbi két részre is érvényes). Van ugyan egy-két üdítő pillanat, például a film végi fénykardpárbaj, viszont teljesen érthetetlen, hogy az addig zseniálisan vívó Darth Maul miért engedi tátott szájjal belassulva, hogy Obi-Wan Kenobi kettévágja. Aztán az is egy jó kérdés, hogy a hasonmás miért küldi el a királynőt robotot pucolni, hogy miért nem keresnek a Tatooine-on pénzváltót, de ezt a felsorolást még nagyon sokáig lehetne folytatni. És aztán kiderült, hogy még ennél is van lejjebb.
Csillagok háborúja – Epizód II: A klónok támadása
Amerikai és magyarországi bemutató: 2002. május 16.
A Fox és a Lucasfilm tanult a 99-es malőrből, úgyhogy a II. részt már mindenhol ugyanazon a napon mutatták be. Az optimizmus még sokaknál, többek között ezen sorok írójánál is kitartott, bízván abban, hogy Lucas tanult az első rész hibáiból, és már az is bizakodásra adott okot, hogy Jar-Jar szerepe, nem kis rajongói nyomásnak köszönhetően, leredukálódott. Úgyhogy ismét Duna Pláza, ismét nyitónap, de kb. fél óra után a maradék lelkesedés is odaveszett. A Klónok támadása a Star Wars széria mélypontja, rögtön egy logikai malőrrel: ha valakinek meghal a fiatal tanítványa (Darth Maul), akkor miért egy 80 éves aggastyánt választ az utódjául? És aztán itt is hosszasan lehetne sorolni a borzalmakat a gyogyós párbeszédektől kezdve a balfaszkodó Jedi tanácson át a nyáladzós romantikus képsorokig. A mélypont valószínűleg az, amikor Yoda fénykardozik (és a hangok, amiket közben kiad), nem is csoda, hogy szitkozódva jöttem ki a moziból, és a filmhez képest kevésbé zavart, hogy útközben hazafele lerobbant a kocsink.
Csillagok háborúja – Epizód III: A Sith-ek bosszúja
Amerikai és magyarországi bemutató: 2005. május 19.
Az első két résszel ellentétben a harmadik epizódot már nem a nyitónapon néztem meg. Ennek az egyik oka egy focis szemsérülés volt, másrészt a Baljós árnyak és a Klónok támadása után a Sith-ek bosszúját már egyáltalán nem vártam. Pedig talán tényleg ez lett a legjobb rész a prequelek közül, de hát volt hova fejlődni, ugyanakkor már nagyjából minden mindegy volt – egy kicsit olyannak tűnt a befejező rész, mint egy csúnyán elbukott meccs végén a becsületgól. Témája miatt a befejező epizód kellően drámai lett, és noha nem sikerült megfelelően elvágni a szálakat (ez egy külön nagycikket megérne, de nem fárasztjuk magunkat), legalább a nagy blama elmaradt. Azért ez a film is tartogat néhány kínos mozzanatot, például a rémesen irritáló köhögő robotot, Grievous tábornokot, aztán ott van az általában megbízható Ian McDiarmid, aki kardozás közben és néhány egyéb jelenetben már-már parodisztikus alakítást nyújt. Lucas Amidala halálát is kellően elbaltázta, mert ha az ex-királynő abba hal bele, hogy Anakin majdhogynem megfojtja, és már csak a gyerekek megszülésére van ereje, sokkal hitelesebb lett volna, mint az, hogy szimplán eldobja az életet magától.
A három előzményfilmet a három régivel összekötve pedig az a legfeltűnőbb, hogy ebben a hatalmas galaxisban mindenki ismer mindenkit. Az ébredő Erőt mérsékelt lelkesedéssel várva azért legalább abban bízunk, hogy az immáron poszt-Lucas korszakban nem kuszálják össze olyan nagyon a szálakat, és akkor nem születnek meg az olyan eszmefuttatások, mint ez:
Ha Darth Vader a Halálcsillagon tudta volna, hogy…
…az Ő saját lányát (Leia) kínozza, aki az Ő általa épített protokolldroidot (3PO) és az Ő régi droidját (R2) küldte le arra a bolygóra, ahol Ő felnőtt, és akik eljutottak az Ő mostohatestvéréhez (Owen), illetve az Ő fiához (Luke), aki az Ő régi mesterével (Obi-Wan) együtt felbérelte azt a wookiee-t (Chewie), aki az Ő másik régi mesterének (Yoda) régi haverja volt, valamint egy csempészt (Han), aki az alku után lelőtte azt a fejvadászt (Greedo), akivel Ő gyerekkorában összebunyózott, és aztán Ő ezt a csempészt lefagyasztotta egy olyan másik fejvadász (Boba Fett) segítségével, akinek az apját (Jango Fett) régebben az a Jedi mester (Mace Windu) ölte meg, akinek Ő levágta a karját.
[…] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]