Ave, Cézár! – kritika

Ave, Cézár! (Hail, Caesar!), rendező: Joel és Ethan Coen, szereplők: Josh Brolin, George Clooney, Channing Tatum, Scarlett Johansson, Tilda Swinton, színes, magyarul beszélő, amerikai-angol vígjáték, 105 perc, 2016

Ez a császár sajnos meztelen

A Coen testvérek új filmje mindig nagy figyelmet kap – megérdemelten, mert már számos, igen eredeti hollywoodi filmmel bizonyítottak. Nemcsak maguknak írtak és rendeztek össze egy halom díjat, de több színész is az ő filmjeik miatt kapott Oscar-díjat vagy legalább jelölést (Frances McDormand, Javier Bardem, Jeff Bridges, Hailee Steinfeld, Michael Lerner), és alakíthatott emlékezeteset. Nem csoda hát, hogy mindenki velük akar dolgozni: ahogyan Channing Tatum nyilatkozta, ha nem vagy teljesen hülye, azonnal igent mondasz, ha ők hívnak.

Viszont azok a filmek, amelyeket telepakolnak sztárokkal, nem szoktak jól sikerülni, és az már az előzetesből kiderült, hogy az Ave, Cézár! ilyen típusú film. A nagy nevek megjelennek egy-egy jelenetre vagy kisebb epizódra, a film pedig széthullik, hiszen a néző egy idő után már csak azt lesi, hol fedez fel újabb ismert arcot, a történet háttérbe szorul. És sajnos ez a film sem lett kivétel.

A történet egy hollywoodi „problémamegoldó”, Eddie Mannix (Josh Brolin) életét mutatja be: foglalkozásából eredően neki olyan napi feladatokkal kell megbirkóznia, mint hogy elrabolják az egyik sztárt, a másik terhes, de az apa nem vállalja, egy rendező nála hőbörög a kirendelt, ám tehetségtelen sztár miatt, a botrányokra éhes újságírók le nem szállnak róla, és közben még a karrierjét illetően is okos döntést kellene hoznia. A film a régi hollywoodi stúdiórendszerről próbál szólni imígyen, de az aranykornak is nevezett éra törvényei és visszásságai csak néha bukkannak elő a szövevényes történetszálak alól.

Brolinon kívül még George Clooney-nak jut nagyobb szerep, de a rendezőpáros nem kényszerítette túl nagy alakításra a sztárt, jelenléte kimerül idétlen arcok vágásában. Ralph Fiennes, Scarlett Johansson és Tilda Swinton is megbízhatóan hozzák szerepüket, sok területük nincs, nyúlfarknyi epizódokra tűnnek fel. De bosszantóan értelmetlen Jonah Hill tehetségét arra pazarolni, hogy három mondat erejéig legyen a filmben. Kellemes meglepetés a nagy nevek mellett viszonylag ismeretlen Alden Ehrenreich alakítása a cowboy-színész szerepében, az ő jelenetei visznek színt a különben ellaposodó filmbe. Sokkal érdekesebb lett volna az ő történetét végigkísérni, és csak a karaktere változására koncentrálni. Ehelyett kapunk egy időnként vicces „gúnyiratot” az ötvenes évek Hollywoodjának működéséről, csak az a baj, hogy – talán tiszteletből – a film komolyan nyilvánvalóan nem vehető, paródiának pedig gyenge: nincsenek eltúlozva a szereplők és a jelenetek, csak időnként érezni az iróniát.

A testvéreknek ujjgyakorlat lehetett a különböző zsánerek tiszteletére íródott és leforgatott betétek elkészítése: látunk westernt, történelmi filmet, táncos-éneklős vígjátékot (Channing Tatum sztepptánca mindenképpen a film egyik csúcspontja), Esther Williams-szerű medencés koreográfiát és kosztümös drámát. Biztosan élvezetes szakmai kihívás volt ennyi stílust összehozni egy filmen belül, de ez most inkább a film rovására ment, a betétek lelassították a történet belső ritmusát és széttördelték az elbeszélést. Na nem mintha a történet olyan csavaros lenne, önmagában meg sem állna, ezért kellettek a stílustörténeti bemutatók – patthelyzet. Valahol elveszett a szőnyeg, ami olyan jól összefogta a szobát.

Persze mindez csak annak fényében tűnik kevésnek, hogy a Coen fivérek filmjéről van szó. Különben a mozi egészen szórakoztató, időnként frappáns szövegekkel, és pont elég rövid ahhoz, hogy még ne legyen unalmas. De sajnos nem lesz egy újabb Nem vénnek való vidék vagy Fargo.

Hozzászólások

hozzászólás