Olive Kitteridge

Olive Kitteridge, író: Elizabeth Strout, szereplők: Frances McDormand, Richard Jenkins, Bill Murray, John Gallagher Jr., Peter Mullan, színes, amerikai, dráma minisorozat, 60 perc, 4 rész, 2015

Az Olive Kitteridge egy történet, amit jól mesélnek el; egy középkorú nőről szól aki depressziós, de nem önsajnáltat, egy nőről, aki könnyeden mondja ki, amit gondol, de ettől még nem könnyű neki, egy nőről aki keserű, de nem megkeseredett és minden halál, minden gyász, minden megtört elbeszélés végén arra jutsz, hogy az élet bármilyen súlyosan fanyar is legyen, valamelyik rétegében mindig édes marad.

Az HBO-t általában nem véletlenül azonosítják a minőségi sorozatgyártással, ismét sikerült összerántaniuk egy négy részes minisorozatot, ami tarolt a díjátadókon. 31 elismerést, közte 8 Emmy-t nyert és a kritikusok is imádták az Olive Kitteridge-t. Francis McDormand megvásárolta a jogokat Elizabeth Strout Pulitzer-díjas novelláskötetéhez és négy év kemény átgondolás után képernyőre vitték. Bill Murray is feltűnik benne, de ezek csak a tények, amiket tudhatunk. A sorozat pont attól jó, mert nagyon sokat nem tudunk meg belőle, mégis egy olyan varázst látunk, ami beleivódik az emberbe.

Az Olive Kitteridge alapvetően Oliveről (Francis McDormand) szól, aki a nyitó jelentben épp belesétál egy kicsit hideg, de napfényes erdőbe, ahol gondosan kiteríti kockás plédjét, majd előveszi a revolverét és egyértelmű mozdulatokkal öngyilkossághoz készül egy nagyon megfáradt idős asszony képében. Azonban mielőtt a pisztolyt hallanánk dörrenni, hirtelen visszaugrunk 25 évet az időben és ott találjuk Olive-ot az egyszerű, tengerparti házának konyhájában. Már ebben az időben is bőven benne jár a középkorban és olyan megkeseredett arcot vág minden lépésnél, ami szavak nélkül töményen képes mesélni.
Olive-ről hamar kiderül, hogy depressziós hajlamú, de nem izgatja ez különösebben, mint amúgy semmi más. Amit kell megcsinál, amit nem kell, nem. Mindig egyenes, általában nyers, nem álmodozik, de mégsincsen megkeseredve, egyszerűen csak csinálja az életet. A helyi iskolában matektanár, ami megint csak arra erősít rá, hogy borzasztóan reálisnak látja a világot. Akkor sem lenne képes megjátszani magát, ha fizetnének neki érte. Ettől persze Olive Kitteridge nem egy negatív figura, mert ha segítenie kell az egyik beteg emberen a kisvárosban, akkor ott van és ami tőle telik, azt megteszi és ha valakit kedvel, akkor egy percig sem esik nehezére, hogy beszélgessen vele. Kifejezetten irigyeljük benne, hogy mindig kimondja amit gondol, minden rosszallás nélkül. A fanyarsága az életben maradás elmaradhatatlan eszköze, aminek hála nem kell tartania attól, hogy valaha bájcsevejt kell lefolytatnia a szomszéddal, mert ha valamihez nincs kedve, akkor egyszerűen közli, hogy ehhez nincs kedve. Közben hiába mond ki sok mindent, mégis rengeteg lesz a ki nem mondott dolog. Például, hogy viszonya van az irodalomtanárral; de ezt csak érzékeltetik, persze elég egyértelműen, a fontos mégis az, hogy Olive-nak otthon van egy gyereke és egy férje, Henry (Richard Jenkins), akikhez haza kell menni, vacsorát kell nekik adni és élni kell velük.

Henry látszólag a teljes ellentéte feleségének. Álmodozik, mindenkivel túl kedves, hatalmas szíve van, amit csak azzal tud megtölteni, ha segít másokon. Ez a két ember mégis valahogy összeillik, de nem olyan mesébe illően, ahol állandóan magyarázzák, hogy az ellentétek vonzzák egymást, vagy keresnek valami földöntúli okot; nem, itt egyszerűen csak az van, hogy valahogy pont úgy kapnak bele egymásba mint a fogaskerekek küllői és lassan, lassan működnek tovább. És közben annyi apró történetet kapunk még, amik óvatosan érintik mindig Olive Kitteridge-t és mind az életről szólnak. Néha meg a halálról, de arról is csak azért és azért olyan sokszor, mert az is az élet része.
Ez a több, mint két évtized amit bemutatnak tényleg nem szól másról csak a hétköznapi életről, a válásról, a gyerekek szülőkhöz való viszonyáról, a szülők gyerekhez való viszonyáról, a szeretőkkel való viszonyokról, az idegenekkel való viszonyokról és az önmagunkkal valóról. Ezenkívül mesél még az elmúlásról, az esküvőkről, a gyászról, a vágyakról, a pillanatokra beteljesülő boldogságról, a csodákról, amikben hiszünk, a csodákról, amik megtörténtek és a csodákról, amikről tudjuk, hogy soha nem fognak bekövetkezni. Mindehhez jön egy nagyon keserű humor is néha és rengeteg kis történet, amik olykor előbbre visznek, aztán visszafognak vagy csak könnyedén összezavarnak mindent.

A minisorozat pedig attól is csodálatos, hogy kik játsszák el ezeket az apró történeteket. Frances McDormand már a Fargóban is hihetetlen hiteles volt, de itt, Olive Kitteridge szerepében, ahogy együtt öregszik a sztorival az valami elképesztő. Richard Jenkins-ről is csak hasonlóan jókat lehet mondani és Bill Murray-től, aki egy rövidebb szerepre tűnik föl azt kapjuk, amit már megszoktunk: minőségi színészkedést. Ráadásul olyan vágóképeket adnak sorra, amik hihetetlen összhangban vannak a színészekkel és a díszlettel.

Az Olive Kitteridge-et már azért megéri megnézni, ha egy kicsit ki szeretnénk szakadni és mégis szinte kézzelfoghatóan érezni akarjuk a hétköznapot. A sós tenger néha kinyúl a képernyőből és csak bólogatunk magunk elé, amikor azt látjuk, hogy Olive Kitteridge arról magyaráz színtelen hangon, kissé megöregedve, hogy fogalma sincs, hogy miért érdemes még egyáltalán felkelni reggelente, ő is csak azt várja, hogy a kutyája kimúljon és utána végre fejbe lőheti magát. Mindezt úgy vázolja fel, hogy semmi szomorúság nincs benne, inkább csak nevetni akarunk, talán ő is nevet, nem hiszünk neki, pedig mindig az igazat mondja és láttuk a kezében a pisztolyt. De nem baj, úgyis azt gondolunk, amit akarunk, mint ahogy ezt teszi Olive is. Erről szól ez a sorozat, hogy akármilyen varázslatos is, a legmelósabb mégis élni; átélni, felélni, kiélni, megélni, leélni, élni, élni, élni.