Egyiptom istenei – kritika

Egyiptom istenei (Gods of Egypt), rendező: Alex Proyas, szereplők: Gerard Butler, Brenton Thwaites, Nikolaj Coster-Waldau, Courtney Eaton, amerikai kalandfilm, 127 perc, 2016. (12)

Széthdigitalizált történelem

Alex Proyas néhány évnyi kihagyás után tért vissza, témának születési helye történelmét választotta, melyet lakóhelyén forgatott le. Az istenek között dúló viszályba egy szerelmes emberpár szól bele és mivel a szerelem mindent legyőz, a végkifejleten azok sem fognak meglepődni, akik soha nem voltak még szerelmesek. 

Az ókori mitológiát feldolgozó alkotások közül viszonylag kevés játszódik Egyiptomban, pedig a félig ember félig állat istenségek elég jó alapot szolgáltatnak egy élvezetes mozihoz. Az ókori piramisok enélkül is állandó szereplői a sci-fi akciófilmeknek. Az Egyiptom istenei valóban az egyiptomi mitológiából merít, ahol a szóban forgó istenek az emberek között élnek. Kicsit magasabbak nálunk, elvileg halhatatlanok, gyakorlatilag egymás életét ki tudják oltani, különleges képességekkel bírnak, át tudnak alakulni az őket szimbolizáló állatokká és a vérük aranyszínű. A békének és boldogságnak most is egy örökösödési vita vet véget, a kietlen sivatagot uraló Széth (Gerard Butler) – aki valamiért sakál képében jelenik meg Anubiszhoz hasonlóan – egy nap úgy ébred, hogy nagyon szeretné magának a birodalom emberek lakta részeit is. Ehhez a sólyomként röpködő Hórusz (Nikolaj Coster-Waldau) szemeit kell megszereznie, melyeket aztán gondosan el is rejt jogos tulajdonosa elöl. Azok az emberek és istenek, akik nem állnak Széth mellé, csúnyán ráfaragnak. Bekk (Brenton Thwaites), az ügyes kezű tolvaj, akinek kedvese Zaya (Courtney Eaton) a birodalom főépítészének (Rufus Sewell) rabszolgája, a megfelelő tervrajzok birtokában visszaszerzi Hórusz egyik szemét (kicsit Indiana Jones-os a jelenet). Ez már félsiker. Az istenek közötti harc mellett van egy szerelmi szál is, Bekk egészen az alvilágig elmegy, hogy visszaszerezze kedvesét. Az egyiptomi születésű rendező. Aley Proyas sok éve nem jelentkezett új filmmel, az Egyiptom isteneihez még 2014. elején kezdett hozzá, hogy aztán két év alatt el is készüljön vele. Egyiptomi színészt ettől függetlenül egy darabot nem látunk a filmben, azt teljes egészében a rendező választott hazájában, Ausztráliában forgatták, méghozzá a Mad Max 200 fős stábjával, beleértve a kaszkadőröket, vizuális effekteseket, de még néhány színészt is (pl. Courtney Eaton). Sőt, egy darabig a filmet azért is kritizálták, hogy afro-amerikaiak sincsenek benne – ez nem befolyásolta az Oscar esélyeket -, de ott van nekünk Chadwick Boseman Thot, az írás és a tudomány istenének szerepében, akinek alakítása már-már bántóan feminim.
A női szereplők egyetlen instrukcióval álltak a kamera elé, tegyék ki a mellüket, ennek a kérésnek a 20 éves Courtney Eaton maradéktalanul eleget is tett, de a Hathort alakító 35 éves Elodie Yungnak sincs szégyenkezni valója. Butler és Coster-Waldau láthatóan élvezték a forgatást, előbbi igazi suttyó módjára viselkedik a birodalom trónján, míg utóbbi kétségbeesve keresi a másik szemét. A legnagyobb hakni mégis a főistent alakító Geoffrey Rush nevéhez fűződik, aki úgy néz ki, mint egy súlyos betegségen átesett Gandalf, ahogy minden reggel megküzd a Men in Black – Sötét zsaruk 2-ből megismert csupafog óriáskukaccal a világűr sötétkékjében.

A 140 millió dollárnak csak egy igen kis részét kaphatták a szövegírók, ha mégsem így van, akkor indokolatlanul markolták fel az általuk elvégzett munkáért a nagy lóvét. Mivel az egész film egy hatalmas CGI orgia, foghatnánk a költségeket az alkalmazott technikára, de szerintem inkább a programozók által két év alatt elfogyasztott energiaital és kínai kaja számlája lehetett magas. A 3D lassan kötelezővé válik az ilyen filmeknél, de legtöbbször nem, vagy csak alig tesz hozzá valamit az élvezeti értékhez, most sincs ez másként. Leszámítva néhány ijesztő és néhány ruha nélküli jelenetet a fiatalabb korosztályt is megszólítja – a töménytelen mennyiségű kiontott vér főként aranyszínű –, mondjuk ki, ezt egy szórakoztató mese. Az olyan szandálos filmekhez, mint a Trója vagy a Gladiátor nem tud felnőni, de az emberes-istenes mitológiai feldolgozások sorába szépen beáll és még csak nem is a sor végére. Példákat nem sorolnék, van belőlük bőven.

Hozzászólások

hozzászólás