A 15. Transilvanian International Film Festival-t idén május 27. és június 6. között rendezték meg Kolozsváron. A rossz idő ellenére a szabadtéri programokra is eljöttek szép számmal, a versenyfilmekre idén se lehetett a vetítések előtti órákban már jegyet kapni.
Idén kissé késve kapcsolódtam be a fesztivál éltébe, az első két napon a vizsgaidőszak miatt nem tudtam ott lenni. A óránként 150 km/órás sebességgel másodrendű utakon száguldó olcsó kisbuszban egy író kollégával futok össze, aki arra panaszkodik, hogy most jön a temesvári TESZT színházi találkozóról, nincs pihenés, átfedésben kezdődik a TIFF. Ha valami, hát a vizsgaidőszak és a párhozamos színházi találkozó róható fel a szervezésnek: kissé korai idén ez a TIFF.
Közben a néhol beboruló város idén is gyönyörű. TIFF-lázban égnek az utcák, egymást érik a vörös szőnyegek. A kampányt idén a filmláz köré építik: a plakátokon és a mozikban Kolozsváron újrajátszott forgatási jeleneteket látunk a Taxisofőrből, a Forest Gumpból, a Terminátorból…
A vetítések között talán kissé kevés az idő, az adott fél óra alatt a belvárosban gyalog, a külvárosba taxival még lehetséges átjutni egy következő vetítésre, de ha a néző végig szeretné hallgatni a vetítést követő, egyébként általában jól moderált és kielégítő negyedóra-húszperces beszélgetést is, a vállalkozás szinte lehetetlen.
A beszélgetéseken általában a rendező illetve egy-egy főszereplő jelenik meg, az első kérdést a moderátor, a többit a közönség teszi fel a kérdezettnek. Az angol fordítás zökkenőmentes, amennyiben a kérdezett angolul válaszol és a moderátornak csak románra kell fordítania a választ. Ha az interjúalany csak az anyanyelvén hajlandó megszólalni, teszem azt franciául, a moderátornak a román kérdést angolra, majd franciára, a francia választ angolra, majd románra kell fordítania, ami sokszor követhetetlenné teszi a beszélgetést.
A filmek idén is a világ minden tájáról érkeznek. Kiemelésre méltó alkotás az izlandi Madárkák (még megy nálunk is, írtunk róla itt!), Jirí Menzel-i falukép ábrázolásba bújtatott felnőtté válás-történet remek csavarral a végén, melyet itthon is bemutattak a mozik. A fesztivál különdíjában részesül.
A Román Napok legjobb film díját elnyerő The Last Day c. film a hosszú karakterkifejtő beszélgetések és hatalmi játszmák filmje, független magabiztossággal meséli el egy rendőrfőkapitány, egy polgármester, egy ifjúsági lelkész és egy szerzetessé váló férfi utolsó napját.
A fesztivál legjobb alakítása valóban a díjat kiérdemlő David D’Ingeo munkája a Where there is Shade c. francia-kambodzsai filmben. Habár a film dramaturgiája hagy némi kivetnivalót maga után, D’Ingeo travesztita prostituáltja egészen újraalkotja a nővé váló férfi ábrázolását, alig egy óra 45 perc alatt felejteti el velünk a nem is olyan rég látott (egyébként kiemelkedő) Jared Leto és Eddie Redmayne nő-figurákat.
A város olyan családias, hogy a (később a fesztivál fődíját elnyerő) Dogs c. film vetítéséről egy következő filmre sietve a lámpánál belefutok a film főszereplőjébe az éppen a családjával bicikliző Dragos Bucurba, akivel még épp kezet tudok rázni a zöld lámpa előtt.
A közönség mellett a kritikának és a szakmának is szerveznek ismerkedési felületet a szervezők. A fogadásokon találkozhatnak az alkotók, van idő a beszélgetésekre a fesztiválnap végén. Habár a fogadás helye nem tisztázott, hiszen a fesztiváltérképen szereplő La Casa nem az a La Casa, amit mi keresünk, egy lengyel újságíró kollégához és csapatához csapódok és hamar kitaxizunk a megfelelő helyre. Kis keresés után megtalálom, azt akit keresek. David D’Ingeo-val gyorsan összeismerkedünk. Az alapvetően visszahúzódó színészt biztatom az alakítása sikerességével kapcsolatban, Budapestről, aztán az ellenkező nemű karakter megformálásának nehézségeiről beszélgetünk. David fél évet élt Kambodzsában, festett hajjal és az általa turkált női ruhákkal, miközben a szerepre készült – azt hiszem jól tette.
Eltelik ez a fesztivál is. Sophia Loren Orosz Lujzával karöltve megkapja az életműdíjat. 79 000 eladott belépőjével a kolozsvári TIFF idén helyi rekordot állít fel. Kíváncsian várjuk, hova növi ki magát az elkövetkezőkben a fesztivál. Vonattal megyek Pestre. Hideg van, az állomáson még hajnali háromkor is román popzene szól a peronon. A vonat késik, de sebaj, most már ráérek.
[…] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]