A hegedűtanár (The Violin Teacher – Tudo Que Aprendemos Juntos), rendező: Sérgio Machado, szereplők: Fernanda de Freitas, Kaique de Jesus, Lázaro Ramos, brazil filmdráma, 102 perc, 2015. (16)
Iga, vonó
Felemelő történet hátrányos helyzetű fiatal zenészekről, akiket a végszükség hoz össze tanárukkal, de a végén valahogy mégiscsak megszólal a nagybetűs zene. A helyszínnek köszönhetően közben eldördül néhány fegyver is.
Ez a film már ott – majdnem – megvett kilóra, amikor az előzetesben megszólalt Samuel Barbertől az Adagio for Strings. Soha nem hittem volna, hogy az abszolút kedvencem, A szakasz után itt fogom ismét hallani. Aztán persze könnyeimet letörölve sikerült erőt vennem magamon és felszínre hoznom a kritikus(i) énem. A zenemű egyébként magában a filmben is fontos szerephez jut, de nem lövöm le a poént.
Az egykoron csodagyerekként számon tartott hegedűs, Laerte nagy álma, hogy beválogassák hazája elsőszámú szimfonikus zenekarába, de a meghallgatásokon rendre kudarcot vall. Az egyébként gyönyörűen játszó muzsikus lámpaláza oly mértékben frusztrálja őt és teszi elviselhetetlenné, hogy egyetlen bevételi forrása, a közeli barátaiból verbuválódott kvartett is feloszlik. A lakbérhátralék miatt kényszerhelyzetbe kerül, a város szegénynegyedében talál állást, nehéz sorsú gyerekeket kell zenére tanítania. Elődei korai távozása miatt a nulláról kell kezdenie és bár minden tanítványában ott szunnyad a tehetség, szinte lehetetlennek tűnő feladatnak tűnik egy működő zenekart létrehozni belőlük a nagy bemutatóra.
Nem is olyan régen láthattuk a Pelé életéről szóló filmet, melyben – nagyon helyesen – meg sem próbálták elvonni a lényegről a figyelmet. A nehéz sorsú fiú szeretetben nőtt fel, és ha nem is az első pillanattól fogva, de élvezte szülei támogatását a futballkarrierről szőtt álmait illetően. Divatosan szólva leginkább a saját démonjaival kellett megküzdenie. Bár nem ismerünk minden részletet, Laerte jó eséllyel ugyanilyen háttérrel rendelkezik és a legnagyobb nehézséget ugyanúgy a saját magába vett hit – ha nem is hiánya – elégtelen volta jelenti. A hegedűtanár annyiban más, hogy Laerte találkozik azokkal, akikben ugyanúgy megvan a tehetség, mint benne, de aztán ezzel vége is a hasonlóságnak. Éppen ezért elfogadható tőle az a magatartás, amit kezdetben tanúsít. Ha ezeknek a gyerekeknek az egyetlen kitörési pont a zene, akkor miért nem teszik oda magukat. Persze hamar megkapjuk a választ – vagyis ő, mert a néző ezt már régen tudja -, otthon egyáltalán nincsenek rendben a dolgok. Már akinek egyáltalán van otthona. Mikor végre neki is leesik, hogy céljaik elérésében lényegében csak rá számíthatnak, már sima az út a felelősségérzet által indukált jellemfejlődéshez.
A gettóélet bemutatása nem nélkülözi a közhelyeket, ha valami rossz, azon nincs mit szépíteni, a felemelő pillanatokat illetően sem olyan széles a repertoár, hogy ne láttuk volna már a nélkülözésről egy pillanatra megfeledkező karaktereket valahol. Aggodalomra semmi ok, az elmúlt években, évtizedekben látottakhoz képest semmit nem javult a helyzet, sőt. Ennek megfelelően még azt az önellentmondást sem találjuk majd furcsának, hogy bár az itt élők életében fontos szerepet játszik a zene és tisztelettel fordulnak a zene művelői felé, ez az egész csak addig működik, amíg nem a saját gyerekükről van szó.
Részben ismerős – a kor szellemének megfelelően megtörtént eseményeken alapuló – történetet látunk részben ismerős módon előadva szép fényképezéssel, gyönyörű zenei betétekkel és meggyőző színészi játékkal. Utóbbi megjegyzés nem csak Lázaro Ramosra vonatkozik, aki hazájának egyik igen tehetséges és ünnepelt színésze, hanem a fiatalokra is. A mottó akár ez is lehetne: nem mindegy, hogy az ember fegyverrel, vagy hegedűvel megy be a gettóba.
