Master of None, készítők: Aziz Ansari, Alan Yang, szereplők: Aziz Ansari, Noël Wells, Lena Waithe, Eric Wareheim, amerikai vígjáték és dráma sorozat, 30 perc, 1évad, 2015-
A Városfejlesztési osztályból megismert indiai srác, Aziz Ansari amúgy stand-uposként kezdte és most egy Louie-hoz hasonló dramedy-t álmodott meg, aminek a főszerepét is ő játssza. Minden egyes részben a harminc körüli korosztály által jól ismert témákat boncolgatja, de soha nem úgy, hogy perzselő vitákat indítana be, hanem könnyeden mond néha igenis súlyos dolgokat. Bemutatja, hogy mit lehet tenni ha elszakad a gumi egy egyéjszakás kaland alkalmával vagy hogy mennyire unjuk amikor a szülők azzal nyüstölnek, hogy javítsd meg a gépüket. Komoly párkapcsolatok, unalmas hétköznapok, ítéletmentes ítélkezés; ezeket a topikokat hámozzák lépésről lépésre a készítők és minden rétegekben adnak valamit, amin lehet nevetni vagy gondolkodni.
A Netflix nagy jellemzője, hogy akkor is simán belevág egy projektbe, ha az nincs határtalan nézettségre ítélve. Hiszen egyáltalán nem garantált, hogy a Városfejlesztési osztály egyik mellékszereplője lazán elcipeljen a hátán egy új sorozatot, ami ráadásul önmagukat kereső fiatalokról szól. De pont ez a jó ebben a csatornában, hogy bevállalja ezeket az ötleteket és végül a néző jár a legjobban. A humorban amúgy is nagy divatja van most annak, hogy gyors tempóban mondjunk, nagyon komoly fejjel, minél nagyobb hülyeséget. Aziz Ansari stand-uposként ebben nehezen hibázik, ráadásul nem is az a fajta komikus, aki tizedrangú, csak önmagának vicces poénokkal dobálózna. Ezt a sorozatot nem úgy kell elképzelni, mint egy blockbusteres filmet, ami biztos elemekkel operál, hanem inkább mint egy függetlenfilmet, ami nem művészkedi túl magát.
A Master of None-hoz tulajdonképpen a saját életéből merít témákat, amik hathatnak elcsépeltnek, de hiába használ olyan kérdéseket, amiket már százszor feltettek mások, választ még mindig nem kaptunk rájuk. A témák hétköznapiak és mégis lényegiek. A társadalomkritikusság helyett inkább olyan, mintha vitát nyitna és csak egyszerűen körbejár egy egy topikot. Ilyenek például, hogy mit írjunk vissza a csajnak, ha el akarunk menni randizni, a szüleink unalmasnak ható sztorijai a ’bezzeg a mi időnkben’ himnuszukból, a karrierépítés nehézségei, ahol már azelőtt kiégsz, mielőtt lehetőséged lenne rá igazán, hogyan kezeljem mások nyitott kapcsolatát, ha én inkább egy meghittebbre vágyom, hozzámenjek e feleségül valakihez csak azért mert pont abban a korban vagyok, amikor az emberek házasodnak és már amúgy is két évet rápazaroltam a legjobb éveimből.
Ezek nagyon komoly témák, legalábbis nekünk, az aktuális korosztálynak, de a Master of None nagyon könnyeden bánik velük, nem izzad bele abba sem ha szakításról van szó és nem lesz szőröstalpú attól sem, ha a feminizmus témaköre van terítéken. Nincsenek benne nagyon durva átívelő szálak, vagy robbanó drámai csúcspontok és ettől még nagyobb lesz a természetessége. Lazán beszél a főszereplő magáról, aki leginkább színész akar lenni, de indiai srác lévén csupán sztereotip mellékszerepeket (indiai tudós professzor) vagy TV reklámokat kap, de emiatt nem vonul sértődötten a sarokba, hanem talál egy egyensúlyt az adott vitában amit éppen megpróbál bemutatni.
A barátait játszó karakterek pedig teljesen hétköznapi arcok, akik között van egy afroamerikai leszbikus csaj és egy kicsit mackósabb srác, akik nagyon jól egészítik ki a párbeszédeket a főszereplővel. Hiába a jelzők, vagy a bőrszínűk meghatározása, valahogy érezhető, hogy ez rohadtul nem számít, mert arra nem lehet karaktert építeni, hogy valakinek mi a szexuális orientációja, mert az életben se ez lesz az egyetlen témád valakivel. Mindenki annyival több minden, mint a származása, de ettől nem lesz se szupersztár, se semmi, mert tényleg nem ez a lényeg. Ez a legjobb a szereplőkben, hogy senki nem túl dizájnos, vagy szabványszerűen gyönyörű, sőt úgymond tök átlagosak és egy csomószor felszínesek, de attól még megvan a magukhoz való eszük, a saját személyiségük, ami nem kell, hogy világot-váltson. Az átlagemberség itt egyáltalán nem pejoratív jelző.
A Master of None tulajdonképpen egy marhajó kísérletsorozat, amiben jó a humor, ami erőlködés nélkül életszerű. Ehhez a naturalizmushoz elsőre nehéz kötődni, mivel nincs benne hatásvadászat, ezért az elején egy kis kitartást követel a nézőtől, de jó pár olyan sorozatnak és azok karaktereinek lettünk már a rabjai pontosan azért, mert a kötődést természetes és valódi dolgokkal váltották ki, amihez idő kellett. Egyelőre csak az első évad ment le, amiben részről részre érezni, hogy hogyan forrja ki magát a stílusa, de már ebben az évadban is képes volt olyan tetőpontokat okozni, mint a 9. rész, amiben egy párkapcsolat egy éven át tartó legjellemzőbb szakaszait mutatják be úgy, hogy az ember nem tud mást csinálni, csak hatalmasakat mosolyogni, néha boldogan, néha keserűen, de végig nagyon intenzíven.
Szeretjük ezt az okos humort, bírjuk a színészeket és tök jó meglepetés volt Claire Danes az egyik részben. Érezzük, hogy van még mit csiszolni, de végre nem egy egysíkú sitcom, ami közben kínosan érezzük magunkat, hanem csak simán jól és erre borzasztóan kevés sorozat képes.
