John Wick: 2. felvonás (John Wick: Chapter 2), rendező: Chad Stahelski, szereplők: Keanu Reeves, Riccardo Scamarcio, Laurence Fishburne, amerikai thriller, 122 perc, 2017. (18)
Bosszúpornó
John Wick olyan gyönyörűen tett el mindenkit láb attól, hogy vétek lett volna nem folytatni. A második rész sokkal több az első és a harmadik rész közötti átvezetésnél, de ezt elsősorban a látványnak köszönheti.
A film tulajdonképpen ott folytatódik, ahol ez első rész véget ért, három év nem olyan nagy idő, hogy a főszereplőt nagycsaládos biztosítási ügynökként lássuk viszont. John Wick visszaszerzi autóját, aminek igazi vesztesei Abram (Peter Stormare) és az emberei lesznek. Nem sokkal később felbukkan egy régi ismerős a múltból, Santino D’Antonio (Riccardo Scamarcio) az olasz maffia feje szeretne lenni, ehhez azonban előbb el kell távolítani az útból a pozíció tényleges várományosát, Giannát (Claudia Gerini), aki történetesen a nővére. John Wick most már tényleg nagyon vissza akarna vonulni, de kötelezi őt a vérszerződés, egykoron ugyanis Santino járt el az érdekében. Nem szeretnék erről többet elárulni, de a római megbízás eléggé felemásra sikerül, aminek az lesz a következménye, hogy az egész bérgyilkos világ hősünket fogja üldözni, aki ismét kénytelen bebizonyítani, hogy még mindig ő a legjobb. Fogja az aranytallérjait (minden másra ott a MasterCard) és bevásárol fegyverekből, golyóálló öltönyökből, na meg barátokból. A Continentalban aztán valami olyasvalami történik, ami alapjaiban változtatja meg az erőviszonyokat és előrevetíti a harmadik rész cselekményét.
Tudod, az a mátrixos csóka, aki abban a bérgyilkosos filmben játszott, amelyikben megölték a kutyáját. A John Wick folytatásával az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásoknak egyszer és mindenkorra vége, Keanu Reeves kilépett Neo árnyékából. 
Azért én mégis visszakanyarodnék egy kicsit a Mátrixhoz, a produkciók mindig is szívesen látják azokat a színészeket, akik különféle fegyveres és harcművészeti képzésben részesültek, ráadásul még fegyelmezettek is, mert sokkal gyorsabb és olcsóbb leporolni ezt a tudást, mint a nulláról építkezni. Az sem mellékes, hogy az 53. életévébe lépő Reeves azért még elég meggyőzően tudja a profi bérgyilkost alakítani, aki egyáltalán nem tűnik öregnek, hanem sokkal inkább tapasztaltnak. A rengeteg régi barát és ellenség mellett találkozhatunk újakkal is, köztük a veszélyesen elhízott Laurence Fishburne-nel, aki ma már csak nagy nehézségek árán tudna beülni abba a bőrfotelbe és a Nabukodonozor falait is be kéne szappanozni, különben hiába várnák a parancsnoki hídon. Mindegy is, a hangjával és a két karjával még mindig egész jól elboldogul. Magát a sztorit gyorsan felejtsük is el, egy Karib-tenger, Da Vinci-kód, Harry Potter, Assasin’s Creed egyveleget tettek a bosszúpornó alá, ahol a bérgyilkosok világában a csőpostát, a papíralapú nyilvántartást és az aranytallérokat a legmodernebb fegyverekkel és technológiákkal együtt használják. Az ősi rend vérrel írott törvényeit mindenkinek tiszteletben kell tartania, miközben a legkülönfélébb kódokkal és elnevezésekkel dobálóznak (a Peter Serafinowicz alakította bérgyilkos kellékest pl. sommelier-nek hívják) kizárólag a nézők és egymás szórakoztatására, hiszen ki az isten férkőzhetne be közéjük.
Mindezt feledtetve velünk a Róma városa alatti katakombák félhomályában történő vég nélküli öldöklés a fények és árnyékok olyan játékát nyújtják, amit eddig kevés filmben láthattunk, a torkolattűz, a szanaszét spriccelő vér, a sötétből felbukkanó alakok és a villámgyors mozdulatok olyan szépen és ügyesen vannak fényképezve, amennyire csak lehet. Ha ehhez hozzávesszük a hanghatásokat, a visszhangzó fegyverropogást, a halálhörgést és az elroppanó csontok hangját, akkor bátran ki merem jelenteni, semmi máshoz nem fogható, valódi gyilkolós moziélményben lesz részünk. Ja, és új kutya is van, csak még nevet nem sikerült adni neki. Sok a dolog, ez van.
