Snatch, készítő: Alex De Rakoff, szereplők: Rupert Grint, Luke Pasqualino, Ed Westwick, Lucien Laviscount, Phoebe Dynevor, Stephanie Leonidas, Dougray Scott, amerikai-angol akció-vígjáték sorozat, 60 perc, 1 évad, 2017-
Tini Blöff
Guy Ritchie klasszikus filmjéből a Crackle készített egy sorozatot. Az ötlet nem újszerű, hiszen gondoljunk csak a Fargora, ami ugyanezen elmélet szerint működik és baromi jó TV műsort csináltak belőle; a Snatch azonban egy elég nagy blöff lett. Nagyon pörgős, nagyon színes, itt-ott még vicces is, azonban túl fiatalosra vették a figurát és az erőlködésből elég kövér izzadságcseppek születtek. Kamaszkorunk igazi hús-vér gengszterei Disney Prince-ekként térnek vissza olyan főszereplőkkel, mint Rupert Grint a Harry Potterből, vagy Luke Pasqualino a Skins-ből.
Alapvetően tényleg semmi gond nincsen azzal, ha valaki egy nagy klasszikust múzsaként használ föl és készít belőle egy új formátumot. Erről a procedúráról van akkor is szó, amikor valaki vászonra visz egy könyvet. A feldolgozásoknál az eredeti mű rajongói már sokszor előre húzzák a szájukat, de néha rájuk cáfol a végeredmény. Gondoljunk csak a Fargora, a Westworldre vagy a Bates Motelre, amiknek mind egy-egy klasszikus film adta az alapját és mégis közönségkedvencek lettek. Ehhez persze egy nagyon hozzáértő stábra van szükség, akik képesek olyan feldolgozást csinálni, ami az eredetit nem koppintja, hanem inkább továbbgondolja. Ezekben az esetekben úgy használják fel az original verziót, mint egy múzsát, aki továbbvitte a gondolataikat és ugyanabban a világban mozogva egy hasonló történetet dobnak elénk, ami kellemesen hozza vissza az ismert életérzést, azonban képes mégis az újításra. A Taken és a 12 monkeys is épp próbálkozik ezzel amúgy.
A Snatch-nek azonban beletört a bicskája a feladatba. Persze a történet más lett, alapjaiban megváltoztatták, de pár védjegyet és egy-két kisebb mozdulatsort (például a cipőre zacskót húzás a cigány-telepen) easter eggként is felfogható momentumként megtartottak. Nem lesz hiány zsidó gyémántkereskedőkben, bokszmeccsben, érthetetlen akcentusban, gypsy-k lakta lakókocsikban valamint piti bűnözésben sem. Azonban amíg Guy Ritchie gengszterei a maguk összes szerencsétlenkedésével valós bűnözőtípusokat személyesítettek meg, addig ezek a túlromantizált huszonéves bandatagok nem vehetőek komolyan. Hiába adnak kokaint az orrukba, fegyvert a kezükbe és keménykedő szöveget a szájukba, attól még olyanok lesznek, mint egy nagyon igényesen kivételezett iskolai színjátszószakkör.
A sztori amúgy itt abban merül ki, hogy van három fiatal srác, akik véletlenül hozzájutnak egy halom aranyhoz, amiből próbálnának pénzt csinálni és emiatt különféle bonyodalmakba ütköznek, mert az egész alvilág és a korrupt zsaruk is a nyomukban lesznek. Na meg természetesen pár nagyon csinos kamaszlány is, akik itt-ott túlkomolykodják a szerepüket. Ezzel párhuzamosan az egyik kis gengszter börtönben lévő apjának a történetét is megismerjük, aki már egy igazi, nehézsúlyú bűnözőnek számít, akinek a nevét is rettegik ezekben a körökben. A fiatal karakterek jól elkülöníthetőek sajátos jellemvonásaikkal és a kamaszlányok nagy kedvencei játsszák a szerepeket. Rupert Grint, aki a Harry Potter Ronja volt, Luke Pasqualino, a Skins Freddie-je, Ed Westwick, a Gossip Girl Chuck Bass-e és Lucien Laviscount alakítja a szegény ember Brad Pittjét a Scream Queens-ből. Már a színészválasztásból is jól látszik, hogy mi volt a célközönség.
A történet tényleg tud vicces lenni, ráadásul nemhogy halad, hanem szalad előre és nem fullad unalomba a folyamatosan beemelt csavarok miatt. A pörgősségre nincs panasz, sőt még a színészekre se nagyon, a gond inkább a hitelességgel van. A díszlet például iszonyatosan igényes, de sajnos azt is túltolták. A gypsy telep nem teljesíti abbéli funkcióját, hogy egy kiégett lakótelep legbüdösebb szegmensére emlékeztessen – mint ahogy tette azt a film – hanem még az is olyan sztereotip és míves dekorációval bír, hogy az ember legszívesebben odaköltözne. A menőséget vitték a legjobban túlzásba, aminek őszintén kéne jönnie az egyes jelenetekből és karakterekből, nem pedig ennyire szabályosan körvonalazottnak kellene lennie egy tűpontosan megrendezett háttérben.
Hülyeségnek tűnhet számon kérni az eredetiséget, ha már egy bizonyos szinten feldolgozásról beszélünk, de valójában ésszerű elvárás. A kameramozgások, a kimerevítések és az osztott képernyő olyan izzadósan koppintja Guy Ritchie-t, hogy néha kellemetlen odanézni. Persze nem kellene folyamatosan a filmhez hasonlítani és nem is szívesen teszem, de szinte maga a sorozat ragaszkodik hozzá, hogy állandóan eszünkbe juttassa az eredetit, viszont így csak a saját hibáit nagyítja föl, miközben talán még egy élvezhető, lendületes, izgis és sokszínű akciósorozatként is üzemelhetne.
A Crackle-nek ettől függetlenül tényleg ez lett a legnagyobb dobása eddig és már a második évadot is berendelték, pedig kibírtuk volna ha az első évad végén megáll a történet, amit amúgy a május 25-től a Viasat6 is adni fog nálunk.
%201.%20évad%20-kritika){kind=link}