Az elmúlt 15 évben megszokhattuk Roger Waters jelenlétét, hiszen 2002 óta négyszer is fellépett Magyarországon, viszont ezek mind olyan koncertek voltak, amik a múltra épültek. Most viszont valami olyasmi történt, ami az elmúlt negyedszázadban nem: az egykori Pink Floyd vezér végre kiadta visszatérő lemezét, Is This The Life We Really Want címmel. Ez már épp elég apropónak minősül ahhoz, hogy végigtekintsünk a poptörténet egyik legsikeresebb dalszerzőjének pályafutásán, minden állomást érintve, beleértve természetesen a Floydot is, és persze az új album felett sem siklunk el.
„Daddy’s flown, ’cross the ocean, leaving just a memory”
Egy biográfiát általában a születéssel illik kezdeni, ebben az esetben viszont érdemes mélyebbre ásnunk, egészen az I. világháborúig. Sok más katonával egyetemben a franciaországi csatamezőkön vesztette életét egy George Henry Waters nevű angol katona, aki sajnos nem sok időt tölthetett el 1914-ben született fiával, Eric Fletcher Waters-szel. Aztán a történelem sajnos megismételte önmagát: Eric a II. világháborúban vesztette életét – ő Olaszországban, Anzio közelében, és hátrahagyván két fiát, akik közül a kisebbik, Roger, soha nem is találkozhatott vele. Mindezt azért is fontos megemlíteni, mert aki ismeri a Pink Floyd, illetve a Waters diszkográfiát, az tudja, hogy az abban szereplő dalok jelentős részét az apa hiánya, valamint a háborúellenesség inspirálta.
A már fiatalon nagy pacifistának számító és az autoritással mindig is hadilábon álló Roger 1961-ben felvételt nyert a cambridge-i Regent Street Polytechnic nevű egyetem építészmérnöki szakára. Itt találkozott Nick Masonnel és Richard Wrighttal, akikkel együtt a Beatles hatására zenekar alapításba fogott. Eleinte elég sokan megfordultak az együttesben, mely számos névcserén is átesett (hívták magukat többek között Tea Setnek, Abdabs-nek és Sigma 6-nek is), mire a végső felállás, valamint a név 1965-ben véglegesedett. Mason lett a dobos, Waters a basszusgitáros, Wright a billentyűs, míg az énekes-gitárosi feladatokat a zenekar egyetlen nem építésztanonc tagja, Roger „Syd” Barrett vállalta el. Ő adta a zenekar nevét is: két kedvenc blueszenésze, Pink Anderson és Floyd Council után nevezte el a zenekart Pink Floydnak.
„He won it in the war, in 1944”
Az együttes Barrett vezérletével a londoni pszichedelikus underground kultuszzenekara lett, akikre még a Lennon-McCartney páros is felfigyelt. A Floyd első két kislemeze (Arnold Layne, illetve See Emily Play) jól fogyott, és szintén remek lett a visszhangja az 1967-ben kiadott The Piper At The Gates Of Dawn című debütáló albumnak. Ekkor még egyértelműen Barrett volt az értelmi szerző, a lemez 11 dalából 8-at egyedül jegyzett, Waters egyetlen szerzeménye (Take Up Thy Stethoscope And Walk) meg még egyáltalán nem sejtette, hogy ő milyen dalírói teljesítményre lesz majd képes egy kicsit később. Viszont elég hamar kénytelen volt kibontakozni, ugyanis a féktelenül habzsolt drogok következtében Barrett elméje szó szerint megbomlott, és mindez magával hozta a kreatív blokkot is. 
A másik három tag gyorsan lépett, és 1967 végére beszervezte a csapatba David Gilmourt, aki amúgy Barrett jóbarátja volt. Egy rövid ideig a Floyd öttagú zenekarként létezett, de aztán a mind koncertzenészként, mind dalszerzőként használhatatlanná váló Barrettet egy alkalommal már fel sem vették a turnébusszal, és 1968 tavaszán örökké megváltak tőle. Így viszont agytröszt nélkül maradtak, ugyanis Gilmour hiába gitározott és énekelt nagyszerűen, dalszerzési szempontból meg sem közelítette Barrettet. A langaléta basszusgitáros amolyan kényszerből vette a kezébe az irányítást.
A poszt-barrettes kislemezek visszhangtalanok maradtak, ezért Waters és a többiek úgy döntöttek, hogy inkább a nagylemez formátumra koncentrálnak. A Piper folytatása viszonylag hamar, már ’68 nyarán megérkezett A Saucerful Of Secrets címmel. Waters itt már három dalt jegyzett szerzőként, köztük a remekbe szabott Set The Controls For The Heart Of The Sunt, valamint azt a Corporal Clegget, amiben pályafutása során először foglalkozott háborús tematikával. Az album viszonylag jó fogadtatásban részesült, a közönség pedig szép lassan elfogadta a Barrett nélküli Floydot. A zenekar aztán egy iránykereső fázisba lépett: folyamatosan távolodott a kezdeti pszichedéliától, és nyitott a folk felé (a More című filmzenelemezen), valamint a nehezen hallgatható Ummagumma album erejéig elmerült az avantgárdban is. Ekkor a Floydban még viszonylagos demokrácia uralkodott, és így volt ez első brit number one albumukon, az Atom Heart Motheren is. A lemez 24 perces címadó tételében együtt dolgoztak Ron Geesin zeneszerzővel, aki ezt követően közös lemezt adott ki Waters-szel – 8 éven keresztül ez maradt az egyetlen Floyd-szólópróbálkozás. A Music From The Body című album egy anatómiai témájú dokumentumfilm kísérőzenéjét tartalmazza, melyen Geesin szerzeményei nehezebben, míg Waters dalai valamivel könnyebben emészthetőek. A záródalt (Give Birth To A Smile) a komplett Pink Floyd adja elő.
https://www.youtube.com/watch?v=ieQZoY9PQlY
„The lunatic is on the grass”
1971-ben jelent meg az a lemez, amivel a Floyd végre megtalálta a saját hangját: ez volt a Meddle. Érdekes módon még ekkor sem jött elő Waters dominanciája, és csupán a vicces San Tropez című dalt jegyezte egyedüli szerzőként, viszont a szövegeket már csak ő szállította. Énekesként ekkor még nagyon bizonytalan volt, és sokáig az is maradt – a vokális részek többségét itt még inkább Gilmourra és Wrightra bízta, akárcsak egy évvel később, az Obscured By Clouds című soundtrack albumon. És aztán pár hónap múlva minden megváltozott.
1973 tavaszán jelent meg a Pink Floyd utolsó demokratikus és jó hangulatban elkészített nagylemeze, a Dark Side Of The Moon. Az egy éven keresztül, a stúdióban és a színpadon egyaránt csiszolt mű óriási sikert aratott, és sztárzenekarrá avatta a cambridge-i négyest. Az együttes nehezen kezelte a sikert, a másfél évig tartó turné során pedig már stadionokban lépett fel, ahol – a korábban megszokott állapotokhoz képest – a közönség nem maradt csendben a dalok közben. A zenészek kifacsart üzemmódban álltak neki a folytatásnak, és a fásultság ellenére nagyszerű albumot készítettek. A Wish You Were Here összes dala a zeneiparról, valamint Syd Barrettről szól, aki a munkálatok során váratlanul felbukkant a stúdióban, de a többiek először fel sem ismerték, ugyanis kopasz volt és kövér. Waters el is sírta magát, amikor rájött, hogy ki látogatta meg őket.
A Wish You Were Here-t nem követte turné, ami helyes döntés volt a részükről, ekképp a következő album munkálatai nyugodtabban teltek – már csak azért is, mert ekkorra készült el végre a Floyd saját stúdiója. Az Animals albumon immáron végképp Waters dominál: az öt dalból négyet egyedül írt, és mivel egyre magabiztosabb volt az énekhangjával kapcsolatban, ezeket a számokat egyedül is énekelte fel. Az In The Flesh címre keresztelt stadionturné aztán visszahozta a kellemetlen emlékeket, és a zenészek amolyan muszájból csinálták végig a monstre koncertsorozatot. Ráadásul a turné utolsó állomásán, Montrealban Waters leköpött egy rajongót, amiért később persze rettenetesen szégyellte magát, viszont remek ihletet kapott a következő lemezhez.
„Is there anybody out there?”
A Floyd-vezér azt vizionálta, hogy a zenekar és a közönség közé egy fal épül, és szép lassan meg is született az ambiciózus mű koncepciója. Az 1979-ben dupla albumként kiadott The Wall aztán ahogy kell, kicsinálta az együttest. Egyrészt eleve megnehezítette a munkálatokat, hogy adózási problémák miatt Franciaországban és az USA-ban kényszerültek felvenni a dalokat, másrészt a Wall címszereplőjéhez hasonlóan ekkor már szinte führerré váló Waters összeveszett a drogproblémákkal küzdő Wrighttal, és kirakta a zenekarból. Érdekes, hogy aztán a billentyűs a turnéra visszatért, kísérőzenészként, viszont az albumhoz nem tett hozzá semmit. Gilmour se sokat, de legalább leszállította a Floyd egyik leghíresebb számát, a Comfortably Numb-ot – kár, hogy ő és Waters viszonylag ritkán szereztek dalt együtt, pedig már a Wish You Were Here is bizonyította, hogy együtt micsoda teljesítményre képesek.
A Wallból mozifilm is készült, melynek főszerepére maga Waters is ácsingózott, de nagyon gyengén teljesített a castingen, úgyhogy végül Alan Parker rendező a punkénekes Bob Geldoffal játszatta el a diktátorrá váló rocksztár szerepét. Waters természetesen berágott a direktorra, és miatta is nevezte el a következő Pink Floyd lemezt The Final Cutnak. Ez tulajdonképpen már szinte komplett szólóalbum, hiszen Waters mindegyik dalt egyedül szerezte, Wright már nincs sehol, Gilmour csak egy számban énekel, Masont meg az utolsó dalban sessionzenész helyettesíti. Akárcsak a Wall esetében, úgy itt is a soha nem ismert apa lett a fő inspirációs forrás, bár némi aktuálpolitika is bekúszott, az akkortájt zajló Falkland-háború következtében.
„I recognize myself in every stranger’s eyes”
1984-ben három Floyd-tag is szólólemezt adott ki – az egyikük természetesen Waters volt. A Pros And Cons Of Hitch Hiking témáját már ’78-ban tálalta a floydos kollégáknak, akik inkább a Wallban láttak nagyobb perspektívát. Waters aztán a Final Cut után ismét előszedte a régi demókat, és elkészítette első igazi szólóalbumát, melyre egy igencsak nagy nevet, Eric Claptont sikerült megnyernie szólógitárosnak. A meglepően csendes, halk lemez nem kapott jó kritikákat, viszont az utókor valamennyire felkarolta. A Floyd-szintű siker természetesen elmaradt, és hiába volt feltüntetve a koncertplakátokon Clapton is húzónévként, a jegyek nem fogytak jól (állítólag 400 ezer fontos buktával zárt a turné). Itt ütött vissza az, hogy a Pink Floyd egy meglehetősen arc nélküli zenekar volt, melynél a zene, illetve a koncerteken a hangzás és a látvány dominált. Az átlagember számára nem mondott sokat a Roger Waters név, és az ekkor szintén szólóban turnézó Gilmour hasonló problémákkal szembesült. Mason ellátogatott Waters egyik ekkori koncertjére (ráadásul egy olyan előadásra, amin már nem Clapton gitározott), és annyira nyomasztotta, amit látott, hogy állítólag ennek hatására vetette fel komolyabban Gilmournak, hogy a Floydot folytatni kell, akár Waters nélkül is. A gitáros-énekes ekkor egy interjúban még úgy nyilatkozott, hogy készen áll egy újabb lemezre Roger oldalán, de aztán 1985 vége fele kapott egy értesítést a menedzsmenttől, hogy Waters már nem tagja a zenekarnak – az autokrata basszusgitáros szép csendben, mindenféle hírverés nélkül kiszállt a Pink Floydból, azt gondolván, hogy a többiek nélküle úgyse viszik tovább a nevet.
1986-ban Waters elkészített egy soundtracket a When The Wind Blows című filmhez, majd nekiállt következő szólóalbumának. A Radio KAOS-t eredetileg dupla lemeznek tervezte, de erről a kiadó hallani sem akart. Végül szimpla albumként jelent meg 1987-ben, és a kritikák ezúttal sem voltak kegyesek. A Hitch Hikinggal ellentétben ezt a lemezt az utókor sem karolta fel, és maga Waters is többször lenézően beszélt róla – nem is csoda, hogy az 1999 utáni turnékon egy dalt sem tűzött róla műsorra. A dalok egy Billy nevű sérült srác történetét mesélik el, aki a fejében hallott rádióhullámokon keresztül beszélget egy rádiós DJ-vel. Az album hangzása sajnos túl nagy mértékben idomult a nyolcvanas évekbeli műanyag soundhoz, és a dalok sem erősek, de ennek talán az is lehetett az oka, hogy Waters ekkor már a másik három Floyd-taggal szemben viselt háborújával volt elfoglalva.
Nemes egyszerűséggel beperelte Gilmourékat, csak mert ők nélküle merték továbbvinni a zenekart. A bíróság végül nem neki adott igazat, viszont Waters annyit el tudott érni, hogy a Wallt ne adhassák elő nélküle. Évtizedekkel később aztán megbánta, hogy beperelte a régi cimborákat, a nyolcvanas évek második felében viszont még igencsak harcos álláspontot képviselt: állítólag olyan vécépapírt is gyártatott magának, amin Gilmour arcképe volt sokszorosítva. Ráadásul a Radio KAOS turnén megparancsolta a biztonságiaknak, hogy azok nem engedhetik be a Floyd-tagokat a koncertjére, még akkor sem, ha érvényes jeggyel rendelkeznek. Nem csoda, hogy Waters ideges volt, ugyanis a Pink Floyd enyhén szólva jobb jegyeladásokat produkált, mint ő, a mélypont pedig Cincinnatiben érkezett el, ahol egyik nap ő lépett fel, másnap pedig Gilmourék. És amíg a Floyd megtöltötte a helyi hetvenezres stadiont, addig az ő szólóshow-jára egy hatezres csarnokban mindössze 1500-an voltak kíváncsiak. Mondani sem kell, hogy ez a turné is jelentős anyagi veszteséggel zárult Waters számára.
„We were watching TV”
1989 őszén ledőlt a berlini fal, és már akkor felmerült, hogy az egykori Floyd-vezér előadná a városban a Wallt egy monumentális show keretében, de a koncertre végül csak a következő év nyarán került sor. Akárcsak a When The Wind Blows soundtracken és a Radio KAOS albumon, úgy itt is a Bleeding Hearts Band nevű saját zenekara kísérte Waters-t, viszont rajtuk kívül még több tucatnyi híres vendég is színpadra állt. A Potsdamer Platzon tartott és sok technikai malőrrel tarkított koncerten fellépett többek között Bryan Adams, Marianne Faithfull, Cyndi Lauper, Joni Mitchell, Van Morrison, a Scorpions és Sinead O’Connor – utóbbival Waters össze is veszett rendesen. A felkérést visszautasítók között ott volt Eric Clapton, Peter Gabriel, Bruce Springsteen és Neil Young, időegyeztetési okok miatt pedig Joe Cocker és Rod Stewart nem tudta vállalni a fellépést, melyet a helyszínen 350000, a tévé előtt pedig 1 milliárd néző követett élőben (Magyarországon is látható volt az esemény, illetve hallható is, a Danubius Rádió jóvoltából). Ahogy az a koncertalbumon is hallatszik, az egész eseménynek volt egy nagy-akarásnak-beszarás-a-vége hangulata, az meg tényleg továbbra is érthetetlen, hogy miért egy csaj (O’Connor) adta elő a fiús szemszögből énekelt Mothert.
A következő szólólemez 1992 őszén érkezett, Amused To Death címmel, és amíg öt évvel korábban a rádió volt a főszereplő, úgy Waters most a televíziót vette sorra mint fontos médiumot. Ahogy azt tőle megszokhattuk, voltak aktuálpolitikai utalások, elsősorban az Öböl-háború és a Tienanman téri vérengzés témájában. A szólógitárosi feladatokat Clapton után egy újabb Yardbird, Jeff Beck látta el, de rajta kívül még rengeteg vendégzenész bukkant fel, akik közül a leghíresebb az Eagles dobos-énekese, Don Henley volt. Állítólag a Red Hot Chili Peppers örökmozgó basszusgitárosa, Flea is játszott az egyik dalban, de az ő közreműködése végül nem került fel az albumra. Az Amused To Death a művész eddigi legsikeresebb és legjobb kritikai fogadtatásban részesült lemeze lett, a korábbi fiaskók következtében viszont nem követte turné. „Ha ráírnám, hogy Pink Floyd, milliókat adnék el belőle, és akkor lehetne turné”, nyilatkozta dühösen Waters, és aztán hat évre teljesen eltűnt a nyilvánosság elől.
„Are these the people that we should bomb?”
1998-ben jöttek az első életjelek: Waters feldolgozta a Knocking On Heaven’s Door című Bob Dylan klasszikust egy kis izraeli filmhez, és még ugyanebben az évben felbukkant Az óceánjáró zongorista soundtrackjén is, ahol a Lost Boys Calling című dalt adta elő Ennio Morricone és Eddie Van Halen oldalán.
És ’99-ben nekiállt turnézni is, ugyanis, mint nyilatkozta, újra felfedezte magában az igényt a koncertezésre (és ezzel a mai napig így van, azóta kb. az 500. koncertjénél tart). 2000-ben már ki is adott egy live albumot In The Flesh címmel, melyen szerepelt egy új dal Each Small Candle címmel, ugyanebben az évben pedig egy ritka vendégeskedés is befért Marianne Faithfull lemezén. Waters első alkalommal 2002 nyarán lépett fel Magyarországon, a Kisstadionban (ahogy a mellékelt koncertjegyen is látható, a Pink Floyd kreatív géniuszaként hirdette magát), és adta elő zenekari, illetve szólópályafutása legfontosabb dalait.
Az ugyanebben az évben megjelentetett szólóválogatásán is jött egy új dal, a Flickering Flame, melyet további kettő (To Kill The Child, Leaving Beirut) követett 2004-ben, de albumról továbbra sem érkezett hír. 2005-ben kiadta a több mint másfél évtizede készülő operáját (Ça Ira), és ugyanebben az évben megtörtént a lehetetlen: 1981 óta először fellépett Gilmourral, Masonnel (aki már vendégeskedett Waters-nél egy koncerten pár évvel korábban) és Wrighttal a monstre Live8 eseményen, ahol a klasszikus felállású Floyd négy dalt is előadott. A pletykák arról szóltak, hogy Waters el tudna képzelni akár egy komplett közös turnét is, Gilmour viszont nem élvezte a próbákat, így végül elmaradt a folytatás. 2007-ben még újrázhattak volna a Syd Barrett halála után rendezett emlékkoncerten, de ott a Floyd nélküle lépett fel, illetve Waters is ott volt, de külön koncertet adott.
Waters ebben az évben legyártott egy újabb filmzenedalt (Hello I Love You), és ugyancsak 2007-ben sodorta őt az élet újra Magyarországra: ezúttal már a Papp László Arénában lépett fel, és adta elő a főleg a Dark Side Of The Moonra épülő műsorát. Az igazán monumentális vállalkozás aztán 2010-ben indult be, a Wall turné formájában. Ismét láthattuk őt az Arénában, valamint a Puskás Stadionban is, márpedig annak idején a művész megfogadta, hogy soha többet nem lép fel futballpályákon. Viszont valahol biztosan élvezte, hogy a nyolcvanas évekbeli szerencsétlenkedések óta a saját nevén is immáron hatalmas tömegeket tud megszólítani; persze ehhez kellett az is, hogy a Pink Floyd a kilencvenes évek közepén abbahagyja a koncertezést. A Wall turnéról még mozifilm is készült, melyben a megrendült Waters ellátogatott nagyapja és édesapja sírjaihoz Franciaországban, illetve Olaszországban. A turné londoni állomásán Gilmour elénekelte/-gitározta a Comfortably Numb-ot, és a koncert végén Mason oldalán még az Outside The Wallba is besegített (így hálálta meg Waters-nek azt, hogy nem sokkal korábban fellépett vele egy jótékonysági koncerten).
„This is the room where they make the explosives”
Waters 2014-ben írt egy dalt Marianne Faithfullnak, aztán némi csönd következett, de ennek szimplán az volt az oka, hogy végre nekiállt elkészíteni a negyedik szólólemezét, mely a napokban jelent meg Is This The Life We Really Want címmel. Az album eredetileg rádiós színdarabnak indult, de aztán az elsősorban a Radiohead mellől ismert sztárproducer Nigel Godrich rábeszélte a veterán rockert, hogy csináljanak ebből egy komplett lemezt. A 25 éves csendet megtörő alkotás leginkább a Floyd ’75 és ’83 közötti korszakára reflektál, legalábbis zeneileg – a Wish You Were Here, az Animals, a Wall és a Final Cut egyaránt visszaköszön. Tulajdonképpen az ember sajnálja is, hogy Waters egy negyedszázadon keresztül nem adott ki lemezt, ugyanis kiváló formában van dalszerzőként: a Have A Cigart és a Dogs-ot egyesítő Smell The Roses az immáron 50 éves diszkográfia egyik legjobban sikerült dala. De szintén remek a Bowie-féle Five Years dobtémáját pimaszul nyúló The Last Refugee, a nem zavaróan disszonáns zongoratémát magáénak tudó Wait For Her, a Don’t Leave Me Now-ból merítő Bird In A Gale vagy a Welcome To The Machine utódjának tekinthető és a „Wish you were here in Guantanamo Bay” sort is tartalmazó Picture That.
Nagy meglepetések nincsenek (ahogy maga Waters fogalmazott, ő Bob Dylannel ellentétben biztos nem fog szvinglemezt csinálni), megkapjuk a védjegyszerű hangeffekteket, a rá ugyancsak jellemző felsorolós dalszövegeket, valamint a hangsúlyos aktuálpolitikai mondanivalót (Trump, Brexit, Le Pen, menekültválság, stb.). Az immáron 73 éves művész továbbra sem fér a bőrébe – mint közismert, rengeteget bírálja Izraelt a palesztinok elnyomásáért, és a napokban pont Thom Yorke-kal akaszkodott össze a témában, illetve konkrétan azért, mert a Radiohead hamarosan Tel-Avivban fog fellépni. Szóval az öreg Waters maradt a régi, amit mindenki ítéljen meg a saját vérmérséklete szerint, az viszont igencsak örömteli, hogy ilyen hosszú idő után ismét van új lemeze, ráadásul nem is akármilyen. A jelenleg Amerikában zajló Us + Them turné meg egyszer biztos elér majd Európába, és remélhetőleg Budapestre is.
