David Bowie – Loving The Alien (1983-1988)


David Bowie – Loving The Alien (1983-1988)
594 perc 11 lemez
Parlophone / Warner

Utolsó részéhez érkezett a David Bowie box szetteket bemutató sorozatunk. A Five Years, a Who Can I Be Now és a New Career In A New Town után az idén októberben megjelentetett Loving The Aliennel zárjuk a sort, mely a művész 1983 és ’88 közötti időszakának felvételeit foglalja össze. Ez volt Bowie legsikeresebb periódusa kommerciális szempontból, de tény, hogy ezen munkáit már kevésbé fogadták lelkesen a kritikusok. Azért persze ekkor is kiadott a kezei közül jó pár gyöngyszemet, még úgy is, ha egyetérthetünk későbbi humoros állításával, miszerint ez volt az ő „Phil Collins fázisa”.

David Bowie a 70-es éveket a híres berlini trilógiával zárta. A Brian Eno segédletével felvett albumok (Low, Heroes, Lodger) kellőképp kísérletező hangulatban készültek, míg az 1980-as Scary Monsters már egy kicsit megelőlegezte a hamarosan bekövetkező slágertermelést. Az évtized legelején Bowie kevésbé volt aktív zeneileg (több filmet is forgatott ekkor), és inkább csak egy-két kislemezzel vétette észre magát: ilyen volt ’81-ben a Queennel közös Under Pressure, valamint egy évre rá a Giorgio Moroderrel rögzített Cat People. Közben az RCA-től az EMI-hoz igazolt, és úgy döntött, hogy végre nekilát egy újabb albumnak. Eredetileg amolyan gentleman’s agreement jelleggel megbeszélte Tony Viscontival, hogy megint vele szeretne dolgozni, de aztán a producer Bowie titkárnőjén keresztül megtudta, hogy mégsem ő, hanem Nile Rodgers, a Chic gitárosa kapta a melót. Visconti természetesen vérig sértődött: a 2002-es Heathenig nem is dolgoztak megint együtt, és az is jó kérdés, hogy milyen lett volna a Let’s Dance (meg Bowie ’80-as évekbeli outputja), ha ő a producer.

A Loving The Alien tartalmazza a négy box szett közül a legtöbb zenét: majdnem 10 órányi anyag zúdul ránk, pedig csak három stúdióalbum készült ebben az időszakban. Ismét kapunk egy lenyűgöző könyvecskét, benne rengeteg fotóval, korabeli reklámanyaggal, interjúval, kritikákkal, koncertjegyekkel és még sok minden mással. Rodgers anekdotázik a Let’s Dance-ről és egy posztumusz levelet jegyez Bowie-nak. A Tonightra Hugh Padgham emlékezik vissza, és mivel a Never Let Me Downon producerkedő David Richards már nem él, helyette Justin Shirley-Smith hangmérnök mesél a munkálatokról. Mindegyik lemez remasterelt verzióban került a kiadványba, és jó hír, hogy számos felvételt itt hallhatunk először.

Természetesen a Let’s Dance-szel indít a kiadvány. Ez lett Bowie karrierjének legnagyobb példányszámban eladott lemeze, köszönhetően a slágerparádénak: a China Girl, a Modern Love és főleg a címadó dal óriási sikert aratott. Ugyan egyáltalán nem lényeges, de utóbbi volt az első szám, amit Bowie-tól hallottam annak idején real-time-ban. Nagyon tetszett, és noha már a címe is táncolásra buzdít, mégsem az a tipikus vidám dance sláger – belengi valamilyen furcsa hátborzongató hangulat, és erre a klip még csak ráerősít. Amúgy az album munkálatai rendkívül simán zajlottak New Yorkban, bő két alatt dobozban volt az összes felvétel. Érdekesség, hogy ez volt az első lemez, amin Bowie semmilyen hangszeren nem játszott. A Let’s Dance amolyan modernizált Young Americans-nek is tekinthető, és a kissé idejét múlt hangzása ellenére kifejezetten jó album; csak a béna, bokszkesztyűs borítót tudnánk feledni.

Öt év kihagyás után Bowie ismét turnéra indult (sem a Lodgert, sem a Scary Monsters-t nem kísérte koncertkörút), és a sorozat a Serious Moonlight címet kapta. A vancouveri állomásról felvétel is készült, ami előbb VHS-en, majd két évtizeddel később DVD-n is megjelent. A hanganyag külön most itt ebben a szettben debütál. Kifejezetten jó cucc, de egyes régebbi dalok „modernebb” hangszerelése igencsak furcsára sikeredett. Állítólag Bowie-nak szokatlan volt a még a korábbinál is nagyobb népszerűség, és kényelmetlenül érezte magát a stadionokban. Azon gondolkodott, hogy a nézők közül vajon hány embernek lehet otthon Velvet Underground lemeze, és úgy döntött, hogy a következő album után nem turnézik, hanem pihen (meg filmezik) egy kicsit.

Az 1984-es Tonight szűk másfél évvel a Let’s Dance után jelent meg, és ez érződik is rajta. Utólag maga Bowie is belátta, hogy túl korán vonult stúdióba, és alig voltak dalszövegei. Mindössze két dalt jegyzett itt egyedül – ezeken kívül előszedett két régi számot, amit Iggy Poppal közösen csináltak, és kapunk két feldolgozást is, melyek közül a Beach Boys-féle God Only Knows különösen rosszul sikeredett. A reggae-s címadó dalban Tina Turner nem tudja emelni a színvonalat, és Iggy is hiába erőlködik a Dancing With The Big Boys-ban. Két kifejezetten jó szám azért akad, és ezek pont az önálló szerzemények: a Blue Jean és a Loving The Alien (ennek a box szettnek a címadó dala) egyaránt bizonyította, hogy nem apadt el Bowie dalszerzői vénája. A Quebec-ben rögzített Tonight az életmű egyik leggyengébb, vagy ha úgy tetszik, legkevésbé jól sikerült állomása, és nem csoda, hogy ez lett a művész legrövidebb lemeze. Ahogy az sem meglepő, hogy a bookletbe nem került be róla retrospektív kritika, csak egy hosszú NME interjú.

A három évvel későbbi Never Let Me Down sem sikerült jobban, bár ez legalább egységesebb munka; igaz, ezen meg nincsenek különösebben jó dalok. Bowie utólag azt vallotta, hogy túlságosan megbízott ekkortájt a producereiben, és hát sem a Tonightot jegyző Hugh Padgham (Genesis, The Police), sem az ezúttal megbízott David Richards (késői Queen lemezek) nem volt Visconti kvalitású szakember. Az előző két albumon Bowie csak énekelt, itt viszont visszatért a hangszerekhez, ráadásul két dalban még szólógitárosként is közreműködött. A felvételek Montreaux-ben és New Yorkban zajlottak, meglepően jó hangulatban, amihez még Mickey Rourke is hozzájárult – a Shining Starban az ő rapbetétje hallható. A Day-In Day-Out a hajléktalanság témájában íródott, a Time Will Crawlt Csernobil, az 87 & Cry-t Margaret Thatcher ihlette, és ezek nem is rossz dalok (ahogy a Bang Bang és a címadó track sem az), de egyértelműen úgy tűnt, hogy az ekkor 40 éves művész viszonylag komoly alkotói válságba került.

Bowie 2008-ban kiadta a Time Will Crawl remixelt változatát, és megjegyezte, hogy jó lenne az egész Never Let Me Down albumot újra felvenni. A Loving The Alien box szett tervezésekor, két évvel a művész halálát követően Mario J. McNulty producer/hangmérnökre hárult az a feladat, hogy az énekrészeket és egy-két nélkülözhetetlen elemet megtartva modernizálja a dalok zenei részét. Ebben olyan korábbi Bowie-kollaborátorok voltak a segítségére, mint Carlos Alomar gitáros vagy Sterling Campbell dobos, és még Laurie Anderson is beszállt a munkálatokba: egy spoken word betéttel pótolta Rourke rappelését. A végeredmény felemás lett, ugyanis a Never Let Me Down 2018 dalai nem sokban különböznek az eredeti változatoktól, de az tény, hogy egy-két számnak kifejezetten jót tett az átdolgozás. Fontos megemlíteni, hogy a Too Dizzy itt sem található meg (Bowie a legelső, 1987-es kiadás után úgy döntött, hogy ez a dal többet nem jelenhet meg, így ebben a box szettben sem szerepel semmilyen formában). Ha a Tin Machine-t nem tekintjük a szólókánon részének, akkor Bowie ezt követően hat évig nem adott ki újabb szólólemezt.

A Never Let Me Down megjelenését követően Bowie turnéra indult ’87 tavaszán, és az album egyik dala, valamint a hatalmas pókszerű színpad (amit később a U2 sikeresen lekoppintott) után Glass Spidernek elnevezett koncertsorozat még a Serious Moonlight külsőségeit is túlszárnyalta az elképesztő jelmezekkel, díszletekkel és táncosokkal. A Sydneyben tartott buli megjelent VHS-en, majd DVD-n, viszont a lemez egy montreali fellépést tartalmaz. Sok örömöt nehéz lelni benne: Bowie túlerőlteti az új dalokat (melyeket ezen turnét követően soha nem adott elő élőben), a régiek eléggé fura, újragondolt verzióban kerülnek előadásra, egy Ziggy dalt sem kapunk, és mindent ural a 80-as évek plasztik hangzása.

A következő darab a szettben a Dance címre hallgat. Ez egy válogatás, amit Bowie már ’87-ben szeretett volna megjelentetni: a ’84 és ’87 közötti dalok 12 inch-es, extended változatait tartalmazza. Elsősorban a Tonight és a Never Let Me Down dalai dominálnak; nem túl izgalmas hallgatnivaló, de például a Loving The Alien extended dub mixe kifejezetten élvezetes.

A kiadványt a kétlemezes Re:Call 4 zárja; szokás szerint kislemezváltozatokkal, B-oldalakkal, verziókkal. Ismét egyértelmű, hogy a Let’s Dance-ből a single verzió sokkal jobb az albumon találhatónál, no meg az is, hogy hiába szokás ezt az érát Bowie leggyengébb időszakának nevezni kreatív szempontból, azért a kislemezei ebben a korszakban is nagyon erősek voltak. Itt van a Pat Metheny Grouppal előadott This Is Not America, a hasonló című, amúgy roppant gyenge filmben szereplő Absolute Beginners, a When The Wind Blows című animációs szatíra soundtrackjéről ideemelt címadó szerzemény, és persze az albumokról már ismert slágerek. No meg a Mick Jaggerrel közös Dancing In The Street, ami elsősorban videoklippel együtt üt nagyot (kéretik ezt idézőjelben érteni).

A Fantasztikus labirintus nem túl könnyen tolerálható filmzenéje sem hiányozhat, és a teljesség kedvéért helyet kaptak itt a Never Let Me Down azon dalai, amik vinyl változatban más hosszúságúak. A legutolsó dal pedig egy kis meglepetés: Bowie Tina Turnerrel élőben előadja a Let’s Dance-t, de úgy, hogy az elején egy percig Chris Montez hasonló című 1962-es dalát játssza.
A hiánylista szerencsére igencsak rövid: a már említett Too Dizzy, a Labyrinth soundtrackről ismert Chilly Down, az Absolute Beginners különböző hosszúságú változatai, valamint a Day-In Day-Out spanyol, illetve a Girls japán nyelvű verziója maradt le a Loving The Alienről. Ami ugyanolyan pazar kiadvány, mint az előző három gyűjtemény, és remekül foglalja össze Bowie karrierjének ha nem is a legjobb, de több szempontból is nagyon izgalmas korszakát. Jövő október környékén várhatóan jön a következő box szett, benne minden bizonnyal a Tin Machine lemezekkel, a Black Tie White Noise-zal, és talán még az Outside-dal. Nem lennénk meglepve, ha a Hallo Spaceboy címet kapná.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A véres karácsonyi Predator-kisfilmtől eldobod az agyad
Következő cikk 100 Filmajándék a Filmarchívumtól