David Bowie – Who Can I Be Now? (1974-1976)


David Bowie – Who Can I Be Now? (1974-1976)
Parlophone / Warner
510 perc 12 lemez

Második részéhez érkezett a Bowie box szetteket bemutató sorozatunk. Legutóbb a 2015-ös Five Years című kiadványt vettük szemügyre, most pedig az egy évvel későbbi Who Can I Be Now? következik, melyben az 1974 és 1976 között készített albumok, dalok szerepelnek: amolyan átmeneti időszak ez, a glam és az ún. berlini periódus közötti útkeresés évei, tele izgalmas kísérletezéssel.

Az 1972-es The Rise And Fall Of Ziggy And The Spiders From Mars album hozta meg a világhírnevet David Bowie-nak, és a diadalmenet az egy évvel későbbi Aladdin Sane, illetve Pin Ups albumokkal is folytatódott. Amit ebben a Who Can I BeNow box szettben hallunk, azt szokás a Bowie amerikai éveikent is emlegetni, ugyanis a művész ekkoriban, 1973/74 fordulóján költözött az USA-ba. Nem nagyon szeretett leragadni egy-egy stílusnál, és amikor úgy érezte, hogy a glam rockból már mindent kihozott, amit lehet, elkezdett új irányokat keresni. Az amerikai tánczenéhez fordult ihletért, és mint kiderült, a soul is kifejezetten jól állt neki. Hogy ne csak a pozitívumokat említsük: értelmetlen lenne elhallgatni, hogy magánéleti szempontból ez egyáltalán nem volt könnyű időszak Bowie számára. Rettenetesen lefogyott, és rászokott a kemény drogokra. Évekkel később, immáron tisztán, egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Los Angeles-t, ahol ezekben a problémás években lakott, a legjobb lenne eltörölni a Föld színéről.

A Who Can I Be Now box szett ugyanolyan impozáns kiadvány, mint a Five Years, és ebben is szerepel egy jó vastag könyvecske, benne olyan érdekességekkel, mint például Bowie közös interjúja William S. Burroughs íróval. Aztán vannak itt eredeti dalszöveg vázlatok, korabeli koncertjegyek, kortárs kritikák, Bowie saját vázlatai a Diamond Dogs borítójához, plusz az ahhoz készült referenciafotók. Tony Visconti megint izgalmasan anekdotázik, a Station To Stationt társproducerként jegyző Harry Maslin visszaemlékezése viszont annyira szakmai jellegű, hogy jobban mutatna egy technikai magazinban. A lényeg persze a 12 lemez (melyek nagy része újonnan lett remasterelve ehhez a kiadványhoz): ezeken a stúdióalbumok, a koncertlemezek és különböző dalverziók szerepelnek – kereken 8 és fél órányi hanganyag vár ránk.

Kezdjük elsőként a Diamond Dogs albummal. Ez amolyan átmeneti lemez az életműben: még kihallatszik belőle a glam, de már erőteljesen érződik rajta az igény valami újra. Bowie eredetileg az 1984 című regényt szerette volna megzenésíteni, viszont George Orwell örököseitől nem sikerült engedélyt szereznie. Azért az album B-oldalán ott van a disztopikus tematika, olyan dalokkal, mint a Big Brother, a 1984 vagy a We Are The Dead. Ez volt az a lemez, amin Bowie már igazán önműködő üzemmódba kapcsolt: nincs külső producer, vagyis ő vállalta magára a hangzást is (ami a Phil Spector védjegyének számító wall-of-sound jegyeit viseli magán), és a Rebel Rebel riffjét leszámítva minden gitártémát ő játszott fel. A Spiders Of Mars zenekar ekkor már a múlté, egyedül Mike Garson maradt meg hírmondónak; volt viszont egy nagy visszatérő Tony Visconti személyében. Ugyan nem lett a Diamond Dogs producere, de Bowie felkérte, hogy csinálja meg az album keverését. Visconti eleinte vonakodott, mondván, még nincs teljesen kész a londoni stúdiója, de Bowie villámgyorsan beszerzett minden hiányzó eszközt, és ellentmondást nem ismerve rávette régi barátját az újabb közös munkára, a végeredmény pedig önmagáért beszél.

Ezt követi a rendkívül fantáziadús címmel ellátott David Live koncertlemez, két különböző változatban, mindkétszer dupla albumként: elsőként az 1974-es eredeti kiadás, majd pedig a 2005-ös expanded edition, ami bő 20 perccel, illetve 4 dallal hosszabb. Ez volt Bowie első igazán nagyszabású turnéja, komoly díszletekkel és lenyűgöző színpadtechnikával (még egy kis extra infó: azóta már kijött még egy koncertlemez erről a turnéról, Cracked Actor címmel). Annak idején nem kapott túl jó kritikákat a David Live – a recenzorok lehúzták Bowie énekteljesítményét, valamint azt a mániáját, hogy szinte minden dalt feleslegesen újrahangszerelt. A művész később maga is negatívan nyilatkozott róla, főleg a borítóról, és azt is hozzátette, hogy akár a „David Bowie Is Alive And Well And Living Only In Theory” címet is kaphatta volna az album. Amit még fontos megemlíteni, hogy az itt hallható hanganyag Philadelphiában került rögzítésre, és talán ez sem véletlen: a következő album, a Young Americans a „Philly soul” hangzásjegyeit viseli magán.

Érdekes módon nem a Young Americans a következő darab a kiadványban, hanem egy The Gouster címre keresztelt lemez. Kicsit félrevezető módon az terjedt el tavalyelőtt a zenei sajtóban, hogy ez egy korábban kiadatlan Bowie lemez, holott erről szó sincs. Csak hogy tisztázzuk, miről is van itt szó: a Gouster (a szó fekete szlengben egy bizonyos öltözködési stílust jelöl, de jelent attitűdöt is) lényegében a Young Americans korai, kiadatlan változata. Bowie felvette a dalokat, melyeket odaadott keverésre az ismét producerkedő Viscontinak, aki el is végezte a munkát. Bowie viszont az utolsó pillanatban lefújta a megjelenést, ugyanis váratlanul felvett két dalt John Lennonnal, és azokat mindenképp rá akarta rakni a lemezre, ami meg azt jelentette, hogy két korábbi dalnak mennie kellett. Visconti dühös volt, mert nagyon szeretett volna az ex-Beatle-lel dolgozni, és sajnálta, hogy kimaradt azokból a felvételekből.

Gyorsan fussuk át, hogy mi van a Gousteren: a Young Americans dal ugyanabban a változatban, mint a később megjelent albumon, aztán 3 szám (Somebody Up There Likes Me, Can You Hear Me, Right), ami szintén felbukkant a Young Americans albumon, csak más változatban. Itt van még a John I’m Only Dancing (Again), ami később, 1979-ben megjelent kislemezen, valamint két dal: az It’s Gonna Be Me és a Who Can I Be Now (utóbbi adja ennek a box szettnek a címét és kellőképp szimbolizálja Bowie karakterváltoztatási igényét, illetve útkeresését), de ezek is megjelentek már bónusz trackekként különböző újrakiadásokon. Vagyis igazából semmi komoly újdonságot nem kapunk, de ez a lemez mindenképp érdekes abból a szempontból, hogy eredetileg milyennek képzelte el Bowie a nagy átváltozós albumát.

Jöjjön hát a Young Americans – a Hunky Dory óta az első lemez az életműben, ami nem konceptmű. Ami a műfaját illeti: nevezhetjük blue eyed soulnak, vagy plastic soulnak, ugyanis fehér zenész játszik rajta fekete zenét. Bowie még a Soul Train című tévéműsorba is eljutott vele, ahova addig szinte mindig csak fekete zenészeket hívtak. Mindössze 10 hónappal a Diamond Dogs után jelent meg az album, ami kitűnően érzékelteti, hogy a művész milyen tempót diktált magának akkoriban. Kicsit kevésbé fogyott jól, mint az ezt megelőző albumok, de a Lennonnal közös Fame-mel meglett az első amerikai number one sláger. Több dalban is vokálozik Luther Vandross, és ez volt az alkalom, amikor Bowie együtt dolgozott a Puerto Rico-i gitárossal, Carlos Alomarral. A bookletben mellékelt NME cikkben a korabeli kritikus „transitional piece”-ként, vagyis átmeneti anyagként hivatkozik a Young Americans-re, ami egyáltalán nem áll távol az igazságtól.

Az igazi átmeneti lemez valójában a Station To Station, amivel megkezdődött Bowie-nál a narancssárga frizurás időszak. Itt lényegében egy új alteregó mutatkozott be a Thin White Duke, vagyis a Sovány Fehér Herceg személyében, aki lényegében azonos azzal a karakterrel, akit Bowie A Földre pottyant férfi című filmben játszott el. A Station To Station borítóján is egy jelenet látható a filmből, ráadásul Bowie még a soundtracket is meg akarta írni, de ez már meghaladta a képességeit. Az album így is kevesebb mint egy évvel a Young Americans-t követően került a boltokba, és ekkor már többen elkezdtek aggódni a művész egészségéért. Bowie saját bevallása szerint szinte egyáltalán nem emlékezett később a stúdiómunkálatokra, hiszen ekkoriban drogozott a legtöbbet, ráadásul voltak igencsak furcsa megnyilvánulásai. Megjelent róla egy fotó, amin náci karlendítéssel pózol egy pályaudvaron (ő azt állította, egy hosszabb karmozdulat közben kapták le), valamint egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „Nagy-Britanniára igencsak ráférne már egy fasiszta vezető.” Később nem győzött elnézést kérni, de szerencsére a zene miatt nem kellett magyarázkodnia.
A Station To Station (mely itt a box szettben kétféle remasterelésben is szerepel) az igazi átmeneti album: egyrészt még megférnek benne a Young Americans soulos, funkos stílusjegyei, másrészt a sok szintinek is köszönhetően már megelőlegezi a berlini trilógia krautrockos világát. Nicholas Pegg, a Complete David Bowie című könyv szerzője szerint a szövegekben összecsap az okkultizmus a kereszténység. Csupán 6 dal szerepel a lemezen – ezek egy része (például a több mint 10 peres címadó szerzemény vagy a Word On A Wing) amolyan „otthon hallgatós” zene, de kapunk táncdalt is: ilyen például a zseniális TVC15, vagy az a Golden Years, amit Bowie felajánlott a vele egy napon (de persze nem ugyanabban az évben) született Elvis Presleynek, aki visszadobta azt.

Az albumot az Isolar elnevezésű turné követte; ezen került rögzítésre a Live Nassau Coliseum ’76 című remek koncertlemez, mely a Station To Station 2010-es újrakiadásában debütált, de 2017-ben külön is kiadták. Dupla album ez is, 83 percnyi anyagot hallunk, és érdekes módon a háttérzenekar tagjai között megtaláljuk Tony Kaye-t is, aki Rick Wakeman után már a második Yes billentyűs, akivel Bowie együtt dolgozott.

A doboz legutolsó lemeze pedig a Re:Call 2 címre hallgat – akárcsak a Five Years esetében, úgy itt is többnyire olyan kislemezváltozatok szerepelnek, amelyek albumon korábban nem nagyon voltak elérhetőek. Ezeket elsősorban azoknak ajánljuk, akik szeretik kihallani az apró különbségeket az eltérő változatokból. Igazából csak két dal hiányzik: az 1984 tematikához készült Dodo, illetve a Young Americans-ről lemaradó After Today hiányát nem értjük, de valószínűleg maga a művész rendelkezett úgy, hogy ne szerepeljenek a Re:Call 2-n. Ez persze sokat nem vesz el az összképből; a Who Can I Be Now, akárcsak a Five Years, egy igazán precíz és lenyűgöző kiadvány, és remekül foglalja össze az 1974 és 1976 közötti korszakot David Bowie karrierjében.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (270.)
Következő cikk Emma Stone Rachel Weisztől tanul angol szlenget