A horror filmek egyik alapelve, hogy a felnőttekből olyan félelmet vált ki, melytől újra takaró alá bebújó gyerekké válnak, akik ismét egy torz babától vagy egy abszurd festménytől félnek. De mi a helyzet a műfaj rendezőivel, akik az egész életüket hátborzongató tárgyak és történetek bűvöletében töltik? Ők is voltak gyerekek és bizony ők is ugyan úgy tudnak rettegni, mint mi, nézők. Íme 5 remek gyermekkori visszaemlékezés olyan direktoroktól, akik idén is megpróbálták megadni számunkra a reszketés izgalmasan mámorító érzését.
Andrés Muschietti – Az
A Buenos Aires-i házunkban Modigliani festményei megrémítettek. Ezek a hosszúkás emberekről készült portrék, üres szemekkel és görbe fejekkel, egy gyereknek szörnyetegnek tűnnek. Számomra ezek ijesztőek és kísértetiesek, olyannyira, hogy a mai napig nem tudtam a tőlük való félelmemet levetkőzni.
Craig Anderson – Red Christmas
Ausztráliai külvárosban nőttem fel, nagymamámnak volt egy hasbeszélő babája, melyet az édesanyjától örökölt. Azt mondta, hogy a kis figura képes beszélni, ami a legjobban megijesztett benne, hogy volt parókája is, amely nem egy rá illő darab volt, mintha egy lecsupaszított fejbőrt húztak volna rá. Az arca már teljesen tönkrement, a szeme elszáradt. Féltem miatta bemenni az előszobába, de mellette volt a nagyi cukorkásüvege, ezért szembe kellett néznem a szörnyű kísértéssel, úgy éreztem a cukorkák megszerzéséért félelemmel fizetek. Valószínűleg ezért kedvelem a horrorfilmek műfaját.
A babát végül anyám örökölte, aki elrejtette a polc tetején. Aztán amikor elköltöztem otthonról megkérdeztem tőle, hogy elvihetném-e az irodámba dísznek. Boldogan nekem adta, a hasbeszélő baba pedig azóta is ott ül a polcomon és néz engem, miközben az újabb horrorfilmeket írom.
David F. Sandberg – Annabelle 2. – A termetés
Nem tudok felidézni olyan játékot vagy tárgyat, amely a frászt hozta volna rám, mert többnyire az én szerepköröm másokat megfélemlíteni. De volt egy olyan esemény az életemben, amelytől tényleg kirázott a hideg. Svédországban nőttem fel, egy téli éjszakán elképesztő köd volt, hamar besötétedett. Jó barátommal kitaláltuk, hogy menjünk ki és sétáljunk egy nagyot a ködben. Begyalogoltunk a közeli erdős területre, és ott állt velünk szemben egy köpönyeges fickó. Rémisztőnek találtuk, de azt hittük, hogy csak egy srác. Aztán előrántott egy kardot, nagyon megrémültünk és elszaladtunk a pokolnak hitt helyszínről. Talán 8 éves lehettem ekkor. Valószínűleg egy idősebb tizenéves volt, aki rá akart ijeszteni két kisgyerekre. Persze gyerekfejjel erre akkor még nem volt magyarázatunk, a szüleink el sem hitték nekünk, hogy mit láttunk.
Roxanne Benjamin – XX
Rettegtem a folyosó végétől a házunkban. Volt ott egy festmény, melyet 7 éves koromban rajzoltam, egy tájképről, amelyen egy préri volt, szomorú fűzzel. Úgy éreztem, ha ránézek a festményre, akkor az a valami – ami többnyire egy női alak volt – kijön a lépből és elragad. Mindezt a Pennsylvania vidéki részén éltem át, a semmi közepén, ahol senki sem hallja a sikolyodat.
Jason William Lee – The Evil in Use
Amikor 8 éves voltam megnéztem az It’s Alive filmet, mivel 1974-ben készült így borzasztóan gagyinak tűnt. Egy olyan nőről szól, aki mutánsként gyilkos dühvel tombol. Édesanyám Edmontonban, Albertában lévő otthonunkban, a ház egyes szobáit külön témákkal díszítette, – Mickey egeres, kutyás – és volt a szülei stílusában meghagyott szoba, régi bútorokkal és fotókkal. Az egyik széken mindig itt ült egy baba, amit a szüleimnek a szekrénybe kellett eldugnia, ugyanis féltem ránézni. A családom ezen jót mosolygott, de nekem ez rémisztő volt.
Emlékszem amikor a Blair Witch Projectet néztem, volt egy rész ahol egy csecsemő sír az erdőben, én pedig megesküdtem volna rá, hogy amikor hazaértem, hallottam, ahogy a nagyszüleim szobájából jön a hang.
A cikket az nytimes írása alapján készítettük.
