Mad Men – Reklámőrültek (Mad Men), készítő: Matthew Weiner; szereplők: Jon Hamm, Elisabeth Moss, Vincent Kartheiser, January Jones, Christina Hendricks; amerikai drámasorozat; 47 perc, 7 évad; 2007-2015 (12)
Mikor Matthew Weiner megálmodta a Mad Ment, a legfontosabb kitétel az volt, hogy egy tűpontos korrajzot vigyen a képernyőre, megidézve ezzel a kor szellemiségét, atmoszféráját, politikai hatását és az általános közérzetet. Pont emiatt annyira népszerű mindmáig a sorozat és bár az évadzárót sokan nem találták kielégítőnek, itt is az odavezető út számított, nem pedig a cél.
A nagy sikerű AMC-s sorozat rengeteg olyan társadalmi problémával foglalkozott a hét évad alatt, ami korunk szemléletét, politikai helyzetét és munkahelyi protokollját is nagyban átalakította és formálta. Weiner is nyilatkozta, hogy pontosan emiatt választotta a hatvanas éveket, mert akkor történtek Amerikában a legtársadalomformálóbb események: Kennedy és Martin Luther King gyilkossága, amit olyan hitelesen tudott ábrázolni a sorozat a valós dokumentumanyagokat felhasználva, hogy sokan megjegyezték, az általános reakció és közhangulat azokban az időkben valóban ilyen volt.A széria egy reklámügynökség és annak alkalmazottjai életét mutatja be kiemelve pár fontosabb szereplőt, de a fő hangsúly Donald Draperen van, a cég kreatív vezetőjén. Nem véletlen vált ő az etalonná a sorozat eszmeiségének szempontjából, hiszen tökéletes sármjával és eleganciájával rombolja porba az amerikai álmot, amit személyisége és tragikus múltja rejteget számunkra az évadok során. A legszebb drámai ív az egészben pont ez, hogy szomorú sorsáról apránként vannak csepegtetve az információk, így egy rejtélyes és a sorozatos nőügyei és alkoholproblémái ellenére is egy szimpatikus és empatikus karaktert kapunk.
Egyébként annak idején a kritikusok nagyban kifogásolták a rengeteg dohányzást és alkoholfogyasztást a sorozatban, azonban a korszakkutatók szerint ez a hatvanas években teljesen normális volt. Ha megnézünk az adott korszakból egy filmet, ezt mi is tapasztalhatjuk, mindamellett a női emancipáció egyik nagyon emblematikus jelképe volt a dohányzás, valamint a férfiak munkareggelijéhez, üzleti ebédjéhez és vacsorájához szorosan kötődött az alkoholfogyasztás, mint a sikeresség státuszszimbóluma. Szó sem volt még ekkor ezek egészségkárosító szerepéről, mi több, a sorozatban a reklámügynökség is készít kampányt a Lucky Strike márkájához.A Mad Men kifejezés megtévesztően nem az „őrült (mad)” szóból származik, hanem a Madison Avenue Man kifejezésből adódik, ugyanis abban a korban itt helyezkedtek el a legnagyobb cégek és itt zajlott a legmarkánsabb üzleti élet Amerikában. A reklámszakma krémjei pedig ennek a sikernek az alapkövei voltak. Kiváló színészek alakítják egyébként a korszak (na meg az irodai élet) legjellemzőbb figuráit. Donald Draper (Jon Hamm/Baby Driver/) kiváló üzletember, nagyszerű kreatív elme és kívülről vérbeli profi, ugye a függöny mögé nézve magánélete már teljesen mást rejt.A két legkiemelkedőbb női karakter Peggy Olsen (Elisabeth Moss, aki nemrég Emmy-t kapott A szolgálólány meséjében nyújtott alakításáért), valamint Joan Harris (Christina Hendricks), akik két teljesen más karaktert testesítenek meg a sorozatban. Peggy az eleinte naiv, de feltörekvő kreatívos, akinek a hét évad alatt a leglátványosabban alakult a személyisége. A kezdetben titkárnőként dolgozó lány saját ötleteit Don elé tárva válhatott a kreatív és grafikus osztály egyik vezető szövegírójává, bizonyítva talpraesettségét. Joan pedig az általános testképzavart billentette a helyére, ugyanis a korszakban (és napjainkban is) rengeteg teltkarcsú nő tölt be vezetői szerepet a munkahelyeken, akik igen hivalkodó kisugárzással rendelkeznek. Természetesen erre Joan karaktere rátesz egy lapáttal, azonban az ő személyiségének is láthatjuk a gyengeségeit, amikor pont a nagyon erős szexuális kisugárzása miatt nem tud mindig minden helyzetet megfelelően lekezelni.
A legérdekesebb azonban a reklámkampányok kiagyalása és a korideológia reprezentálódása a nagyon stílusos és (már nekünk) retro(nak számító) grafikákon keresztül tárul elénk. A reklámok médiaelméleti szempontja a szemünk láttára válnak kézzel fogható termékké és nagyszerűen értelmezik, hogy a reklámok mennyire hatnak az utánzási és birtoklási ösztöneinkre, az egyes reklámkampányok valójában nem is a nőket vagy a férfiakat hivatott megcélozni (például egy diétás kóla reklámja, amiben egy nő énekel Don szerint nem a női vonalakról szól, hanem arról, hogy a férfi mit szeretne látni), illetve hogy a reklámok mennyire téves álomképet adnak azáltal, hogy az érzelmekre próbálnak hatni. Ezzel kapcsolatban a hatodik évad egyik drámai csúcspontját érhetjük tetten, ahol Don bevallja, valójába mit jelent számára a Hershey csoki, ami gyermekkorától kezdve elkíséri.A Mad Men olyannyira megidézte a korszellemet, hogy sokan újra aktuálisnak találták mondanivalóját és szemléletét, ezért az öltözködés megihlette a nagy divatházakat is, ráadásul különböző reality műsorokat szenteltek annak, hogy pár dollárt adtak fiatal lányok kezébe és be kellett rohanniuk egy vintage turiba és „Az öltözz fel úgy, mint Joen/Peggy/bárki! elvnek eleget kellett tenniük. A lakberendezést is megirigyelték a show-tól, ugyanis házalakító műsorok vagy az Ellen’s Show is foglalkozott a témával és alakítottak át különböző irodákat, magánházakat a Mad Men stílusában. Egyénként erre az alkotók is kínosan ügyeltek, ugyanis legtöbb esetben a belső tereket úgy vették fel, hogy a képkivágatot alsó kameraállásból láthatjuk, ahol az egész enteriőr, a művészeti tárgyak és az anyagok (plafon) struktúrája is látszódik. Ugyanilyen technikai figyelmesség Don a személyisége miatti félhomályok és eltorzult beállítások használata is, ugyanis minél titokzatosabb fickónak szerették volna ábrázolni Don karakterét, ezért sokszor árnyékolták be direkt az arcát, vagy ült majdhogynem teljesen háttal a kamerának. Az utolsó évad valóban hagyott némi kívánnivalót maga után, mégis mindenki szálát sikerült többé-kevésbé elvarrni. Egy Coca-Cola reklám is megjelenik elég szimbolikus felütéssel (ami valóban az egyik legepikusabb reklámnak számított a korszakban, 1971-től ment a tévékben), ami a hetvenes évekbe való átcsúszás „peace and love” üzenetét is hordozza. A valóságra való hatása ezeken kívül még, hogy pár reklámkampányt, amit kitaláltak a sorozatban, a valóságban is felhasználták (Heinz ketchup reklámja), valamint a sok száz reklám, ami a sorozatban lement, egyáltalán nem volt fizetett hirdetés (összesen négy, valóban fizetett reklám ment le a sorozatban, mint például a Hiltoné vagy a Heinekené), de a reklámok és az emberek álságos kettősségét, valamint a mai korra is jellemző hiperfogyasztást még mindig nagyszerűen tudja ábrázolni és mondanivalója, valamint stílusossága kortalan marad.