American Vandal 1. évad – KRITIKA, készítők: Dan Perrault, Tony Yacenda, szereplők: Tyler Alvarez, Griffin Gluck, Jimmy Tatro, amerikai krimi és vígjátéksorozat, 34 perc, 1. évad, 2017-
Valaki hatalmas péniszekkel graffitizte tele az iskola tanári karának kocsijait. Azt, hogy ezt a szörnyű bűnt ki követte el, arra ez a sorozat keresi a választ pontosan úgy, ahogy a legnagyobb dokumentumfilmek szokták, de már az alapkoncepcióból tudni lehet, hogy az egész sorozat csak egy szatíra, ami nagyon pontosan parodizálja ki a true crime dokusorozatokat. A Netflix tényleg minden ötletre vevő és ez az alkotásuk sem fullad ki ebben az egy poénban, hiszen miközben könnyesre röhögjük magunkat a bűntetten, azért egy nagyon jó korrajzot is kapunk a mai középiskolásokról, miközben a végére mindenki halálosan komolyan fogja venni ezeket a hímtagokat.
A sztori ennyi, hogy valaki egyik nap obszcén rajzokkal rongálja meg a suliban az autókat és az iskola azonnal fel is függeszti az egyik diákot, a rosszfiút, aki már sokszor rajzolt a táblára hasonló dolgokat és amúgy is borzasztó a magatartása. Pár diák azonban belefog egy dokumentumfilm forgatásába, amit véresen komolyan vesznek, hogy igazolják a megvádolt fiú ártatlanságát és ezért iskolatársaikat és tanáraikat is meginterjúvolják. Annyira beleássák magukat az esetbe, hogy egyre több mindenre derül fény, a gyanúsítottak tábora növekszik, miközben egyre többet tudunk meg az odajáró kamaszok életéről, szerelmeiről, bulijairól és tanár-diák kapcsolataikról. Magyarán full olyan, mint egy igazi, hamisítatlan oknyomozófilm, amiben folyamatosan megy előre a vizsgálódás, így egyre több lelepleződésnek vagyunk tanúi.
Az American Vandal azonban sokkal több, mint az a pár hímvessző, amiről a vizsgálat szól. Sokkal komplexebb lesz a végére a kép, mert a sorozat végig pontosan tudja, hogy miről akar szólni. A bagatell téma csak egy álca arra, hogy megmutassa mennyire igazságtalan tud lenni az igazságszolgáltatás és mik a hamis vádak következményei. Végig jelen van a social media hatása, hogy azok milyen helyet foglalnak el a gyerekek életében. Abszolút valódi tinédzsereknek tűnnek a szereplők és nagyon természetesen szövik bele a történetbe, ahogy Facebookoznak vagy Instagramoznak, vagy mit csinálnak suli után (például füvezgetnek), hogyan hívják el a végzősök egymást a bálba és milyen bulikat rendeznek, ha valamelyikük szülei elutaztak otthonról. Ez a nyolcszor 30 perc, ami az első évad, azonban végig egy minőségi szatíra marad, ami nagyon komolyan veszi a dokumentumfilm-készítés szabályait: a beállítások, az illusztrációk, a grafikonok, az aláfestő zenék, a szereplők viselkedése, ahogy látszólag váratlanul kerülnek a kamera elé és az esetek levezetése mind annyira erőteljes, hogy a végén szinte zavarban érezzük magunkat, hogy akár egy percig is viccként kezeltük ezt az esetet. Közben meg egy egész generációt sikerül bemutatnia a történetnek, amiben nem feltétlenül lesznek szimpatikusan a szereplők, de mindenképpen közelebb hozzák ezt a világot számunkra. Végig polkorrektek kívánnak maradni.
Nem biztos, hogy rögtön elkap, eléggé rétegsorozat, kell neki egy kis időt adni, ráadásul félsz, hogy vajon erre az egy „poénra” fel lehet e építeni az egész évadot. Szerencsére nem ezt teszik. Egy kicsit olyan, mintha kinevetnénk ezeket a gyerekeket, de ami a legjobb, hogy valójában magukból csinálnak viccet és van annyi humorérzékük, hogy simán kiparodizálják a saját generációjukat, mert becsülendő módon egy csomó öniróniával rendelkeznek. Egyszer csak azon kapja magát a néző, hogy abszolút komolyan veszi a sztorit és tényleg ököllel ütné az asztalt, hogy szolgáltassanak valódi igazságot. Okosan fel van építve minden részlete, éppen ezért képes elkerülni az unalommá válást. Amúgy sokan félre is értették a sorozatot, mert soha nem leplezi le magát és mondja ki, hogy szatíra, ezért többen fel is voltak háborodva, hogy hogy lehet ilyen hülyeségről sorozatot forgatni, pedig ez egyrészt jó poén, másrészt egy baromi nagy célzás is arra, hogy a felnőttek/tanárok néha mennyire nem veszik komolyan a diákokat. A karakterek csodásak, amiket egyre jobban bontanak ki és direkt mindenféle sztereotípiát beléjük szuszakolnak, mint a feminista diáklány, a jó tanuló, a sportoló, a lógós stb. A tanári karban ugyanígy változatos és emlékezetes szereplőket találunk. Jimmy Tatro színészt, a fő gyanúsítottat, az iskola rossz magatartású srácát ki kell emelni. Egyrészt baromi hálás a karaktere, de annyira pontosan játssza el a színész, hogy még a legvégén is fetrengeni lehet a röhögéstől.
Az American Vandalt gyorsan le lehet darálni, elvileg ha lesz második évad, az más szereplőkkel és más üggyel fog foglalkozni. Ez az évad azonban borzasztóan jó arra, hogy nevessünk párszor és feltegyük a kérdést, hogy amúgy mennyire számít a középiskolában töltött négy év és mennyire határoz meg majd az bárkit felnőtt korában. Innen nézve persze csak legyintünk, de amikor benne voltunk, akkor igenis halálosan komolynak tűnt az egész, ha férfi nemiszervet firkáltunk a táblára, ha nem.
