Suburbicon – kritika


 

Suburbicon, rendező: George Clooney, szereplők: Matt Damon, Julianne Moore, Noah Jupe, Oscar Isaac, amerikai krimi, 105 perc, 2017. (16)

Barátok közt

George Clooney egy korai Coen darabhoz nyúlt hozzá és végzett precíz munkát, de az eredmény minden erénye ellenére túl sterilre sikerült. A bicikliző Matt Damon és a dupla szerepben feltűnő Julianne Moore miatt viszont kár lenne kihagyni.

Suburbiconba, ebbe a békés és boldog kertvárosba az első afro-amerikai családdal együtt költözik be az erőszak. Tartva az ingatlanok elértéktelenedésétől és a bűnözés előretörésétől a lakosság egy emberként lázad fel Mayers-ék ellen. A film ezen szála a kirekesztés különböző fokozatain visz végig a verbális fenyegetéstől a tettlegességig. És miközben a kollektív lincshangulat eluralkodik a környéken, az ordas eszmékkel nem fertőzött gyerekek együtt játszanak. A másik szál Mayers-ék szomszédjába vezet, ahol családja szeme láttára egy tolószékbe kényszerült nő (Julianne Moore) rablógyilkosság áldozata lesz. Az eset sokkal komplexebb, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk, nem véletlenül jelenik meg a biztosító embere.  Gardner (Matt Damon), a családfő fiával (Noah Jupe) és sógornőjével (Julianne Moore) osztozik a gyászban, miközben a bűnbe esett kisember története rajzolódik ki a néző szeme előtt.

George Clooney nem először rendez, ezúttal a Coen testvérek egyik korai forgatókönyvét gyúrták át közösen (állandó alkotótársával, Grant Heslovval kiegészülve) egy megtörtént esetet beleszőve a cselekménybe, egyértelműen a jelen amerikai politikájához időzítve a Suburbicon bemutatását. Az ötvenes évek Amerikáját idéző korhű jelmezek és díszletek rendkívül precíz munkára vallanak, a korszakra jellemző általános hangulatot is jól sikerült megidézni.  A színészekre sem lehet panasz, Julianne Moore emlékezetes alakítást nyújt kettős szerepben, a magabiztosság álcája mögött összeroppanó Matt Damon számára a karakter megformálása nem jelenthetett gondot, a 13 éves Noah Jupe is kellő rutinnal érkezett (jelenleg is öt filmen dolgozik). A biztosító embere, Oscar Isaac talán még rajtuk is túltesz, a zene pedig a mindig megbízhatóan szállító Alexandre Desplat nevéhez fűződik. Ha nem is bukik el mindez a rendezésen, a végeredmény akkor is felemás. Az erőszak ábrázolása néhol semmilyen, máskor meg egyenesen kegyetlen. A politikai kiáltványnak is felfogható alkotás nem nélkülözi a humort, néhány jelenetet leszámítva kerüli az abszurditást és nem tudja vagy talán nem is akarja Coenék szellemiségét megidézni.

Korrekt, élvezetes darab, de ha van is neki ilyen, Clooney rendezői zsenije még várat magára. Figyeljétek a bogaras nagybácsit, mert csal.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk American Vandal 1. évad - kritika
Következő cikk Fűrész – Újra játékban - kritika