24 óra a halálig (24 Hours to Live), rendező: Brian Smrz, szereplők: Ethan Hawke, Rutger Hauer, Paul Anderson, Liam Cunnungham, dél-afrikai-hongkongi thriller, 93 perc, 2017. (16)
Black Hawke down
Képzelj el egy akciófilmet, amivel olyan szűkmarkúan bánt az élet, hogy a rendező nevéből még a magánhangzók is kimaradtak.
Travis (Ethan Hawke) a kormány Red Mountain (valószínűleg tök véletlen az egybecsengés a Blackwaterrel…ha-ha-ha) nevű magánhadseregének bérgyilkosa éppen a sebeit nyalogatja, amiért elvesztette feleségét és fiát. A mértéktelen alkoholizálásban és pecázásban hűséges társa apósa (Rutger Hauer), akivel gyakran játszanak „ki tud többet idézni Coelhotól” versenyt. Egy nap egy régi kedves kolléga egy szerényebb összeg felemlegetésével próbálja visszaédesgetni (egy, a cég piszkos üzelmeiről kitálalni szándékozó delikvenst kéne kiiktatni), aminek hősünk nem is tud ellenállni, de nem sokkal később azon veszi észre magát, hogy halálos lövést kapott.
Bár a filmek elsődleges célja a szórakoztatás, ha ezt mégsem sikerül maradéktalanul megvalósítani, akkor is jók valamire. A sajtóvetítésről távozva még nem gondoltam, hogy ez a film megannyi gondolatot fog ébreszteni bennem, különös tekintettel az öregedő sztárok kétségbeesett útkeresésére és arra, hogy a filmben látott ordas hülyeségek a legjobb akciófilmekben is felbukkannak, csak kevésbé bántó módon. Ethan Hawke 47 éves, és ugyan soha nem lesz már az a csibészes mosolyú szépfiú, ettől még lehetne néhány erős, filmvásznon töltött évtizede. Ő azonban úgy gondolta, beáll a sorba és magára ölti a kegyetlen bérgyilkos karakterét. Nincs ezzel egyedül, sőt, a dolog fordítva is működik, az öregedő akciósztárok gyakran tűnnek fel vígjátékokban vagy éppen drámai szerepekben. Más kérdés, hogy ami másnak jól áll, az Hawke-nak már kevésbé, pedig láttuk már őt párszor fegyverrel a kezében.
A sztori sem túl acélos, de ezt az Elrabolva vagy a John Wick (a producerek ugyanazok) széria is elmondhatja magáról, ebben a műfajban egyébként sem ez a legfontosabb szempont. Már csak ezért is vicces, hogy hárman dolgoztak a forgatókönyvön. Az akciófilmekben rengeteg kötelező (helyesebben szabadon felhasználható, az alkotók érzik kötelezőnek) elem van, ezek legtöbbje kínos és vállalhatatlan, de ha a pörgő cselekménybe szépen belesimulnak, akkor a néző is megbocsátóbb. A film az ilyen és ehhez hasonló jelentekből áll, ugyanakkor semmit nem tesz annak érdekében, hogy ezeket ne vegyük észre, sokszor inkább rátesz még egy lapáttal. Mikor Travisszel közlik, hogy meg fog halni, egy zárt helységben van gondosan leszíjazva. Meglát egy szikét, de az elérhetetlen távolságban van tőle. Snitt. Travis a szikével ártalmatlanná tesz mindenkit és kereket old. Hogyan? Dollár milliárdokat ölnek abba, hogy életben tartsák egy napra, de csak percei vannak hátra, mégis ráműtenek egy visszaszámlálót az alkarjára. Minek?
Ahhoz, hogy mindezeken túltegyük magunkat, csak annyi szükségeltetik, a mókuskerékből kiszabadulva, kellően lezsibbadt aggyal huppanjunk a székbe egy nagy adag popcorn és kóla társaságában.
