A vörös ügynök

A vörös ügynök (Red Joan), rendező: Trevor Nunn, szereplők: Judi Dench, Stephen Cambell Moore, Sophie Cookson, angol életrajzi dráma, 101 perc, 2019. (16)

A nagyi titka

A nagyi titka ezúttal nem egy lekvárrecept, a hozzávalókból ugyanis atombombát lehet készíteni. A film nem robban akkorát, de kellemes szórakozást nyújtó történelmi tabló bonyolult szerelmi szállal.

A nyugdíjas könyvtárosnő, Joan Stanley (Judi Dench) az újságokból értesül régi barátja haláláról, akit korábban a szovjeteknek való kémkedéssel vádoltak meg. Nem sokkal később az ő ajtaján is kopogtat az MI5, a nyomozás során ugyanis rá nézve terhelő bizonyítékok kerülnek elő. A vád 27 rendbeli hivatali titoksértés és hazaárulás. Joan vallomásában elmeséli életének történetét és közben következetesen tagadja bűnösségét. A harmincas években Cambridge-be megy fizikát tanulni, ahol kiváló eredménnyel végez és hamarosan a brit atomprogramban találja magát. Tudósként vegyes érzelemmel fogadja a nukleáris energia hadászati célokra történő alkalmazását. A háborút megnyerik, de Hirosima és Nagaszaki városok pusztulása elborzasztja. Még az egyetemen ismerkedik meg baloldali érzelmű diákokkal – az egyikükbe szerelmes is lesz -, majd amikor a Szovjetunió szövetségesből ellenséggé válik, meghozza a nehéz döntést. Az angol író, Lindsay Shapero Cambridge-ben tanult történelmet, megtörtént eseményeken alapuló, Red Joan regénye 2013-ban jelent meg. Főszereplőjét Melita Norwood (1912-2005) ihlette, akit 87 éves korában állított elő az MI5, mint egykori orosz kémet. A nő 1937-es beszervezésétől kezdődően 40 éven keresztül látta el információkkal a szovjeteket, egy 1992-ben disszidál KGB ügynök buktatta le. Vallomásában többször utalt rá, hogy soha nem a pénz motiválta, idős korára való tekintettel nem ítélték el. Ahogy Joan a nála sokkal fiatalabb kihallgatóinak meséli, akkoriban minden más volt. És valóban, a fasizmus legyőzése érdekében létrejött kényszerű szövetség leginkább a versengésről, az egymás előtti titkolózásról szólt. A második világháború még le sem zárult, de már mindenki az azt követő időszakra készült, a világ újrafelosztására és az ideológiák ütköztetésére.
Az atomprogram a szovjetek kizárásával folyt és elég volt egy félreérthető megjegyzés, az embert máris meghurcolták (lekommunistázták, hazaárulózták) és egy életre ellehetetlenítették. Mire eljött a hidegháború, gyakorlatilag csúcsra járatták a paranoiát. A tudósok támogatták a szuperbomba kifejlesztését, ám idővel egyesekben kételyt ébresztett a tudomány ily módon történő beszennyezése. Ki meggyőződésből, ki anyagi (vagy egyéb) ellenszolgáltatásért cserébe titkokat szivárogtatott ki a szemben álló felek tudományos és technológiai eredményeiről. A dolgot illetően a történészek véleménye eltérő, de vannak, akik úgy gondolják, ha az USA vagy a Szovjetunió behozhatatlan előnyre tett volna szert (megszűnt volna az erőegyensúly), akkor mi most nem vagyunk. Joan azért tagadja a hazaárulást, mert úgy hiszi, tudósként elsősorban az emberiség fennmaradásért tartozik felelősséggel, melynél magasztosabb cél nem létezhet (és ez felülír bizonyos dolgokat). Legalábbis van egy ilyen sugallata a filmnek, melynek végén – nem feltétlenül elfogulatlanságból – nem születik ítélet. Joan egy naiv ifjú hölgy, akit az egyetemi évek alatt az érzelmei, a barátság és a szerelem vezérelnek, a spanyol polgárháborúba való beavatkozást sürgető, baloldali érzelmű fiatalok társasága vonzza, de ehhez az ideológiának van a legkevesebb köze. Az érzelmek később is bekavarnak, de ugyanúgy nem a pénzért csinálja. Védelmét a kormányzati kapcsolatokkal rendelkező ügyvéd fiának úgy kéne ellátnia, hogy egyrészt a saját karrierjét kockáztatja, másrészt ő is csak most tudja meg, hogy az egész élete egy bazinagy hazugság. Egy másik érdekes momentum a kor, amiben járunk. Joan egy férfiak uralta világban teszi mindezt, ahol briliáns elméjű fizikusként is naponta szembesülnie kell azzal, hogy a legtöbben titkárnőnek nézik, aki felteszi forrni a teavizet. Ahogy szerelmének unokatestvére, egyben legkedvesebb barátnője mondja, ugyan ki gyanakodna ránk, hiszen nők vagyunk.

A regényt a szerző adaptálta filmvászonra, aki eddig tévé- és dokumentumfilmeken dolgozott. Trevor Nunn rendezőtől ugyan nem áll távol a mozifilm (első rendezésének főszereplőjét Oscarra jelölték – Glenda Jackson, legjobb női főszereplő 1976., Hedda), mégis inkább zenei, tévés és színházi munkáiról ismert. A vörös ügynők mozifilmként is megállja a helyét, de azért ettől tévés-dokus múlttól nem mindig tud elszakadni. Judi Denchre panasz nem lehet, a sötét titkot őrző, lassan feleszmélő, megtört kertvárosi nagymama karakterét simán behúzza. Fiatalkori énje, Sophie Cookson a Kingsmanből lehet ismerős, meggyőzően alakítja a fiatal lányt, aki hol félredobva mindent rohan az imádott férfi karjaiba, hol pedig hideg fejjel csempész be (és ki) mikrofilmet a szigorúan őrzött munkahelyére. Bár A vörös ügynök a morális kérdéseket elmismásolja, a valós események inspirálta kémtörténetek kedvelői megtalálják benne a számításukat.