After Life (Az élet után), készítő: Ricky Gervais, szereplők: Ricky Gervais, Tom Basden, Tony Way, Diane Morgan, Mandeep Dhillon, Kerry Godliman, David Brasdley, angol dramedy sorozat, 30 perc, 7 rész, 2019
Gyászolni a komédiában
Gervais neve bizonyára ismerősen cseng azoknak, aki odáig vannak a brit fekete humorért, hiszen rengetegszer bizonyította már – íróként, rendezőként és főszereplőként is (pl. A hivatal, Futottak még), hogy mennyire finoman képes összehangolni a szarkasztikus humort és a keserű tragédiát akár egy jeleneten belül is. Ennek kivitelezését ebben a pár részes sorozatban fejlesztette tökélyre, amiben a félmosolyok mellett mindig ott van egy könnycsepp is.
Maga a történet és a felvezetés egy lehangoló tragédiát vázol fel. Tony (Gervais) felesége kb. egy éve meghalt rákban és videóban üzent férjének, hogy hogyan élje az életét a halála után. Praktikákat árul el a ház körül, amiket eddig ő csinált, tanácsot ad, hogy hogyan foglalkozzon a kutyával, mit csináljon és hogy próbálja meg megtalálni a társát, hiszen nem élhet örökké egyedül. Ezek mind nagyon szívhez szóló gondolatok, általában a részek is ezekkel a videórészletekkel indulnak, ahogy Tony is megpróbál minden reggel kikelni az ágyból és nem megöngyilkolni magát. A látszólag klisésnek tűnő szenvedésbe azonban Gervais valami olyan pluszt tud belevinni, amitől őszintévé és emberivé válik az egész. Olyan dolgokat csinál meg és olyan kérdéseket tesz fel, amilyeneket mindenki elképzelt már hasonló szituációban, azonban nem volt mersze megtenni. A mizantróp férfi tettvágy nélkül indul el munkába, egy helyi lap szerkesztőségébe, megkérdőjelezi, ha valaki lelkesedik bármiért is az életben és még a heroint is kipróbálja, hiszen mi vesztenivalója lehetne már az életben. Az örök érvényű indok hangzik el ilyenkor: meghalt a feleségem, bármit megtehetek.
Természetesen a fájdalom végig teljesen érthető és morálisan is átélhető módon van ábrázolva, Tony maró szarkazmusa csöppet sem teszi ellenszenvessé a karaktert, sőt, kicsit az Összeomlás Michael Dougels-ére emlékeztet minket, csak egy miniforradalom tombol benne az emberiség ellen minden egyes nap. A beszólások, az irónia folyamatos jelenléte és a remek dialógusok nagyon gördülékennyé teszik a sorozatot, a drámai részek egyáltalán nincsenek túlmisztifikálva, a labda feldobások és lecsapások annyira spontán vannak jelen a szereplők között, hogy egyetlen lapos jelenet sincs benne. Még a súlyosabb dramaturgiai fordulatok is úgy vannak ábrázolva, mintha Tony megtéréstörténetének egy újabb darabkái lennének és ezekhez a mozzanatokhoz nagyon sok köze van a remek mellékszereplőknek is. A prostituált, akinek Tony fizet a beszélgetésekért, az újsághordó srác, aki egyben ügyeletes díler és betépő pajtás is, Tony kollégája, Lenny, az óráiscsecsemő, akit bármivel le lehet nyűgözni, Sandy, az újonc lány, aki olyan tisztán látja ezt a kisvárosi életet és Tony viszonyait az élethez, mint egy üres lap, amit ideje elkezdeni újra teleírni. Olyan emberek veszik őt körül, akik miatt újra érdemes élni: pl. egykori feleségének, Lisának a testvére egyben a főnöke a lapnál, akivel meg tudja osztani gyászát, azonban ezt is csak egy bizonyos határig.
A részek elején induló videóknak hála mi is tudjuk, hogy a férfi miért is szenvedhet ennyire, hiszen Lisa egy bájos és imádni való nő volt, akivel őszintén szerették egymást. Így nem meglepő, ha Tony vicces kifakadásai mellett meg is könnyezzük a sorozatot, amiben szintén nagyon erősek a temetői jelenetek, ahol egy idős özveggyel, Anne-el (Penelope Wilton) beszélgetnek a veszteségekről, a férfi személyiségéről, miközben rávilágít, hogy a lelki segítség olykor a legváratlanabb helyről érkezhet.
Ricky Gervais állítólag elég hosszútávú szerződést kötött a Netflixszel, úgyhogy várhatóan ezen kívül sok sorozatot fog még nekünk szállítani. A brit humor egyik legtiszteletreméltóbb atyja nem hazudtolja meg magát a szomorú bohóc szerepében, azonban most mégis sikerült egy sokkal lélektanibb, „emberábrázolósabb” dramedyt alkotnia, hiszen ahogy korábbi műveinél, így itt is magára vállalta a főszerepen kívül az írói és a rendezői státuszt is. Ha valaki szerette a A hivatal, a Derek és a Futottak még humorát, az ezt is fogja, viszont jóval szomorúbb, mint amit eddig megszokhattunk tőle.
