A holtak nem halnak meg (The Dead Don’t Die), rendező: Jim Jarmusch, szereplők: Bill Murray, Adam Driver, Tom Waits, Chloe Sevigny, Steve Buscemi, Eszter Balint, Danny Glover, Tilda Swinton, Selena Gomez, amerikai zomiparódia, 164 perc, 2019 (18)
Mikor a művész parodizál
Amikor már azt hiszed, mindent láttál a zombifilmes kategóriában, jön egy szerzői filmes rendező és megmutatja, hogy ez a műfaj korántsem kell, hogy feltétlenül a zombikról szóljon. Elég az, ha magunk mögött tudunk egy több évtizedes rendezői munkásságot és beválogatjuk a filmünkbe a legnívósabb színészeket és az ezekre adott reflektálások összességével egy valódi film látszatát keltjük. Ez akár kínosnak ható öncélú fricska is lehetne, ha nem Jim Jarmuschról lenne szó.
Az tény, hogy ez a film egyáltalán nem képezi a tipikus „jarmuschi” repertoárt, ugyanis ez egy jól megkoreografált fricska korunk ízlésficamára. Már maga a témaválasztás – zombiapokalipszis – is gyanakvásra ad okot, ha valaki olyan nagyszerű remekeket látott már a rendezőtől, mint a Törvénytől sújtva, Halott ember, Kávé és cigaretta, Halhatatlan szeretők, vagy legutóbbi lélekmelengető drámája, a Paterson. Mindegyik egy őszinte és klasszikusan melodramatikus szálakon mozgó alkotás, ahol az emberi lételméletek, az élet utazásként való leképezése és az elmúlás a fő téma, mindezt nagyon klassz dialógusokkal megfűszerezve. A holtak nem halnak meg haláltusája is adja magát, hogy nagyon beleilljen a kánonba, viszont itt már átvitt értelemben nem a hőseinkért kell aggódni, hanem Jim Jarmuschért: vajon a mai felgyorsult világban van-e létjogosultsága ilyen lassú filmeknek, mint amiket ő rendez, vagy stílusa halálra ítéltetett? Sajnos az IMDB-s 5,5-ös átlaga elég egyértelmű választ ad a kérdésre.
A történet igazából felszínes, de essen erről is egy kis szó. Adott egy kisváros, ami kísértetiesen hasonlít Twin Peaks-hez, na meg a rendőrök „lendülete” is a kultuszsorozat nyomozását idézik. Itt szolgál hősiesen Cliff Robertson és Ronnie Peterson (Murray és Driver), akiknek egy szokványos járőrözés során feltűnik, hogy este 8-kor még nem sötétedik be. Ezután jönnek a hírek, hogy a Föld valószínűleg kimozdult a forgástengelyéből, ez az oka ennek a szokatlan természeti jelenségnek és ugyan ezen okokból kifolyólag egyszer csak kikelnek a holtak a sírjaikból és elkezdik megtizedelni a várost. Jarmusch tempójához mérten ők a lassú zombik, akik a többi élőhalottal ellentétben tudnak beszélni és azokat a szavakat mondogatják újra és újra, aminek az életükben a megszállottjai voltak. Az áthallás így elég direkt (főleg a telefonokkal kószáló zombik, akik „wifi, siri” és más dolgokat motyognak), leginkább társadalomkritikának lett szánva, ami nagyon egyértelműen kiderül. 
Lenyűgöző a szereplőgárda, akik ezen alkalomra összeverődtek és ami a legviccesebb: minden színész saját magánéletének, eddigi filmjeinek reprezentációja. Itt jóformán senkinek nincs karaktere, mindenki önmagát adja annak ellenére, hogy lenne szerepük, viszont leginkább a közönség által rájuk ruházott sztereotípiákat testesítik meg személyükkel kapcsolatban. Ilyen az, hogy Bill Murray egyfolytában a korára kap megjegyzéseket, Adam Drivernek Star Wars-os a kulcstartója, Tilda Swintont pedig mindenki egy ufónak nézni és Iggy Popot se kellett sokáig sminkelni a zombi szerepére. Ezekhez nyilván kell háttértudás, de nem olyan mély, hogy ne tudja őket akár egy laikus is élvezni.
A harmadik meglepő és pozitív elem a filmes önreflexió. Egyfolytában megerősítést kapunk a szereplőktől, hogy ez bizony egy film, bár a negyedik falat nem döntik le, nem néznek ki ránk, nézőkre, viszont szóban rendszeresen kapunk kikacsintást a főcímdalra és a forgatókönyvre is. Ezáltal ez nem csupán egy paródia, de egy önvallomás is Jarmuschtól, ami kicsit arról próbál meg vallani, hogy ő bár nem szerette volna ezt a filmet elkészíteni, a korszak elvárásainak sajnos meg kell felelni.
Ennek a remek társadalomkritikának akár ütős kicsengése is lehetett volna (és a legtöbb ötlet tényleg zseniális, ami elsősorban a rengeteg A kategóriás színésznek köszönhető), viszont kicsit érződik rajta az erőltetett vígjátéki attitűd. Jarmusch humora mindig is az iróniában és a szarkazmusban rejlett, viszont itt, hogy mindent annyira egyértelműen próbál meg ábrázolni, sajnos az egyébként remek alapanyagból kivette a lényeget – saját szerzőiségének védjegyét. A maga nemében így igazán élvezetes film, de főleg azok fogják élvezni előítéletek nélkül, akik ismerik Jarmusch eddigi munkásságát, így egy elég rétegfilmet láthatunk. Akármennyire is egy műfaji filmnek álcázza magát, nem más ez, mint egy kritikus önvallomás ez a világra, saját magára a mai elvárásokkal szemben és kedvenc színészei halhatatlanságára. 
