Házassági történet (Marriage Story): Noah Baumbach, szereplők: Scarlett Johansson, Adam Driver, Laura Dern, Ray Liotta, Wallace Shawn, amerikai dráma: 136 perc, 2019 (16).
Házasság, és ami mögötte van
Mindig is jobban szerettem a szerzői filmeket a rideg, hollywoodi sorozatgyártásoknál. Azokat a szerzői filmeket, amik tapasztalat-alapúak, tehát bátran merítenek alkotójuk életéből. Elbeszélésmódjukban a szerzői szubjektivitás a világ észlelhetőségének legfőbb eszközévé magasztosul, ezernyi új ablakot nyitva a valóságra. Általában ezek a filmek a legigazabbak. Még ha eszköztárukban nem is realisták, de pontosan a szubjektíven megélt valóság-érzékelésük vezeti el a nézőt a tulajdonképpeni belső objektivitáshoz.
A Házassági történettel pedig a többek közt a Frances Ha és a Tintahal és a Bálna című mozikat is jegyző Noah Baumbach alighanem kimaxolja a szerzői film fogalmát. A rendező saját válásának történetét mutatja be Scarlett Johnasson és a még mindig megmagyarázhatatlanul vonzó Adam Driver főszereplésével.
Driver finom, ámde erőteljes játékkal rukkol elő, a Paterson óta a legérettebb alakítását nyújtva. Karaktere, a sikert-sikerre halmozó színházi rendező, élete során először szembesül azzal, hogy az őt körülvevő emberek nemcsak életének tetszés szerint mozgatható kellékei, hanem ízig-vérig emberi lények. Pedig a férfi nem egy rossz, vagy önző ember, pusztán olyannyira alárendelte magát a művészetének, hogy kizárólag annak vonatkozásában látja saját és szerettei életét.
Így valósággal kizuhan intellektuális elefántcsonttornyából, mikor hosszú éveken át tűrő felesége, Nicole váratlanul bejelenti, hogy válni akar. A nő hosszú éveken keresztül volt eszköze férje művészi kiteljesülésének, papíron független egyén, aki mégis csak szerettei döntéseinek függvényében határozza meg önmagát. Idővel azonban kialakul benne az igény szuverén identitásának megélésére és saját kezébe veszi a sorsát.
Kettejük drámájában szociometrikus viszonyrendszerek és bensőséges emberi kapcsolatok jelennek meg, amiket azonban a felismerhetetlenségig eltorzít az egyén helyett általános csoportdefiníciókban gondolkodó társadalom stigmatikus bírálata. Ez például a kaliforniai törekvő ügyvédnő karakterében jelenik meg, aki a legártalmatlanabb dologban is egy világméretű soviniszta konspiráció nyomaira bukkan. Persze a férfiakat sem kell félteni, élükön a tipikusan sikamlós ügyvéd karakterével, aki bármire képes szakmai előrejutásának érdekében. Ezek az alakok és a személyükben megjelenő társadalmi jelenségek azok, amik valójában ellehetetlenítik Charlie és Nicole boldogulását, elvakult anyagiasságuk eszközévé aljasítva érzelmeiket.
Ezt látva pedig felmerül a kérdés, hogy szükségünk van e egyáltalán a klasszikus értelemben vett házasság intézményére? Vajon ez egy működőképes a modell vagy pusztán a századok során ránk rakódott kulturális beidegződés? Nem csak olyan fogalom e, amibe mi, társadalomként beleszorítunk megannyi, talán nem is oda illő emberi kapcsolattípust? Mert a Házassági Történet válasza valamilyen szinten ez. A film azt mutatja be, hogy miképpen őrli fel a társadalom két ember egymás iránti kötődését, a személyükkel összeegyeztetetlen szociális keretek közé szorítva őket. Provokatív állásfoglalás ez, aminek aktualitása azonban napjaink válási rátáit szemlélve azonban aligha vonható kétségbe.
Charlie és Nicole végül azonban sikeresen felülemelkedik mindezen, a társadalom előre-gyártott boldogság definíciójától függetlenül megélve érzelmeiket. Olyan kapcsolat jön köztük létre, ami noha nem illeszthető a társadalom általánosan deklarált viszonymeghatározásainak egyikébe sem, azonban kettejük számára személyes kiteljesülést hoz.
Köztes, életszerű végkifejlet ez, olyan lezárás, amit egy ilyen érett és igaz mozitól mindvégig elvárható. Mert a Házassági történet egy igaz film. Egyszerűen csak igaz. Nincs rá ennél jobb szó. Egy gyengéd és érzelmes, életszerűen humoros dráma, a Mielőtt éjfélt üt az óra óta a legfelkavaróbb veszekedős jelenettel.
Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a Házassági történet egy kimért tempójú, közönség-specifikus alkotás. Tipikusan olyan film, amit a kritikusok az egekig magasztalnak, azonban a nagyérdemű többsége feltehetően egy hónap múlva már nem is emlékszik majd rá. Mégis, tetten érhetőek benne azok az apró, bensőséges rezzenések, amik a filmet filmmé és az életet életté teszik. Annak minden szépségével és fájdalmával együtt.
