
Sok hűhó Amyért…
Kukucskálni pedig jó! A függöny mögé bújva, láthatatlanul leskelődni az utca titkai után. Vagy a sötétben, az ablaktól távol, a szoba közepéről kamerával lőni a szemben lakó szomszédokra, hátha a türelmes várakozás semmitmondó csámcsognivalót terem. Vagy akár egy gyilkosságot…!
Joe Wright rendező hányatott sorsú bestseller-adaptációjának másfél éve kellett volna a mozikba kerülnie, ám először a felemás tesztvetítési eredmények és a Disney-Fox imádkozósáska-nász, majd a világjárvány akadályozta a premiert. Végül az egyre hatalmasabb és középszerűbb Netflix markolta fel a nagy sikereit Oscarra érdemes kosztümös-történelmi témákban – Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés, Anna Karenina, A legsötétebb óra – és nem falak közé zárt krimikben arató direktor filmjét. A Covid talán még jól is jön, gondolhatták, hiszen csak ráerősít a karantén, a magány, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság filmben is megjelenített frusztráló érzésére. Igazuk is lett – csak éppen ettől még nem lesz izgalmas és kiváló egy erős középszerre sikeredett alkotás…
A napjait az önmarcangolás, a gyógyszerek, klasszikus fekete-fehér filmek és vörös borok, valamint rémálmok és furcsa víziók kombinációja alkotja. Na és persze az ablakból leskelődés. Így tűnik fel neki a szomszédságba újonnan érkező Russell család, aminek tagjai egymás után be is jelentkeznek hozzá. Először a láthatóan mentális problémákkal küzdő fiú, Ethan (Fred Hechinger rövidke szerepben is kiváló volt A kapitány küldetésében), majd egy hosszabb, esti haverkodásra az anya, Jane (Julianne Moore), végül a kettejüket ellenőrző-felügyelő, mogorva-agresszív családfő, Alastair (Gary Oldman).
Kukucskálós-gyilkosságos filmet már többet is láthattunk, elég csak a Disturbiára, a Lány a vonatonra vagy a nagy klasszikus Hátsó ablakra gondolnunk. A Nő az ablakban a legendás előddel vállalja is a rokonságot, hiszen nem csupán utal rá, de Wright rendezői fogásaival, vizuális eszközeivel tiszteleg is előtte. A főhősnő bezártságának megjelenítését jól szolgálják a fények, a díszlet, a képi világ, a hangok, zajok és persze a Tim Burton elmés elmebajai alá is muzsikáló Danny Elfman kottája is.
Wright körbeforgatja a nézőt, több lehetséges tettest is bemutat, de az Anna lakásában lezajló, össznépi vita után már nem képes valódi feszültséget és jó befejezést alkotni– a látványos, ám megalapozatlan fináléra ugyanis már érdektelenné válik az egyébként a hitchcocki hangulatot jól hozó, de szétesett sztori.
Hiába a remek színészgárda, ők sem képesek csodát tenni. Amy Adams megszokottan remekül alakítja a sérült, de küzdeni akaró nőt – Meryl Streephez hasonlóan bárkit képes eljátszani – és Gary Oldman is jó lenne a konfliktust generáló agresszív férjként, ha karaktere kellő teret kapna a történetben. A többiek sajnos még ennyi, megérdemelt filmidőt sem kapnak: Julianne Moore, Jennifer Jason Leigh és Anthony Mackie alakítása, tehetsége igazából kihasználatlan marad, helyettük kisebb nevek is játszhatták volna a szerepeket – és így magas nézői elvárások sem csapnának át csalódott hümmögésbe.
A macskás nő behúzza a függönyt és visszaül a szobájába, hogy a félresikerült kukucskálás helyett valami mással üsse agyon az idejét. Joe Wright modern kiruccanása nem hozta a tőle megszokott szintet, de a rendező legközelebb visszatér a kosztümös, történelmi közegbe: a Cyrano új verziójában Haley Bennett-et és az igazán remek választásnak tűnő Peter „Lannister” Dinklage-et rendezi majd. Reméljük, a valóság és az elvárások majd találkoznak…


