Tick, Tick… Boom!, rendezte: Lin-Manuel Miranda, szereplők: Andrew Garfield, Vanessa Anne Hudgens, Bradley Whitford, amerikai életrajzi dráma, musical, 115 perc, 2021., 13 éven aluliaknak nem ajánlott!
Dalban mondom el
Andrew Garfield színészként már meggyőzött minket arról, hogy nem véletlenül van a nagypályások között, de most kiderült, hogy az éneklés és a zenés műfaj sem áll tőle távol. A Tick, Tick… Boom! Jonathan Larson életét dolgozza fel, aki ugyan 30 évesen még nem tartott sehol, de nem sokkal később páratlan dolgokat vitt véghez. Milyen jó lett volna, ha ez a film eljut a mozikba, de a streaming ma már megkerülhetetlen dolog. Zenés darab, de abból is a jóféle, átadókon van a helye.
Az életrajzi filmekkel az a gond, hogy aki nem ismeri a „főszereplőt”, annak nem könnyű eladni a történetét, aki meg igen, az árgus szemekkel figyel minden eltérést a(z) – általa ismert – valóságtól. Amikor egy ilyen filmről írok, soha nem lehetek biztos abban, mi számít spoilerezésnek, hiszen minden fent van a neten, még az is, hogy jártunk a Holdon, Freddie Mercury meghalt és a Titanic elsüllyedt. Elég csak az elmúlt hetekre visszagondolni, a Spencer, a Seberg, A Gucci-ház vagy a Richard király miatt sem tolonganak a jegypénztáraknál, pedig igazából egyik sem rossz, csak éppen magukban hordozzák az életrajzi (valós történeten alapuló?) filmek sikerének bizonytalanságát. Jonathan Larson neve nem mindenki számára ismerős, akinek viszont igen, az valószínűleg mindent tud róla. Visszajutottam tehát ugyanoda, ahonnan elindultam és ha azt az információt is megosztom az őt nem ismerőkkel, hogy a musical műfajában alkotott maradandót, egyedül fogok maradni az írásommal. 
Pedig nagyon jó és azon filmek táborát gyarapítja, melyekben a cselekmény jelentős része zenés formában történik, mégpedig a főszereplő szerzeményeit felhasználva. Talán a Rocketman (2019) volt még ilyen mostanában és ugye ahhoz is kellett egy Taron Egerton. Milyen kár, hogy Rami Malek 2018-ban már eljátszott egy énekes-dalszerzőt, így a következő Oscarra valami más karaktert kellett előhúznia a kalapból az Akadémia tagjainak. A Tick, Tick… Boom! nem jutott el a mozikba, ami talán azoknak jó hír, akik mostanság nem szeretnének kimozdulni és maszkban ücsörögni (vagy azt hallgatni, ahogy mások tömik magukat, csak ne kelljen felvenni). A Netflixen futottam bele és őszintén bevallom, az éneklős előzetes engem is megijesztett, de aztán egyre többen bátorítottak arra, hogy megnézzem és így az év vége felé nyugodtan leírhatom, Top 10 esélyes nálam. Jonathan Larson (Andrew Garfield) íróként és zeneszerzőként is olyan örökséget hagyott hátra, amit kevesen.
Néhány nappal 30. születésnapja előtt azonban még mindig nem tart sehol. Napközben egy New York-i étteremben dolgozik, esténként pedig világmegváltó musicaljét csiszolgatja hosszú-hosszú évek óta, miközben minden példaképe letett már valamit az asztalra eddigre. Kétségbe is van esve rendesen, ami annyira jól megy neki, hogy a legtöbbször csak utólag veszi észre, hogy a rokonok, barátok, ismerősök jönnek-mennek körülötte. Barátnője egy állásajánlaton gondolkodik, ami költözéssel járna, legjobb barátja és zenésztársa a reklámszakmában helyezkedik el, ráadásul az AIDS is elkezdi szedni az áldozatait, de ő ebből szinte alig érzékel valamit, mert…alkot. Larson persze nem vak, nagyon is érdekli, mi zajlik körülötte, csak éppen más dimenzióban. Műveiben erősen foglalkoztatja pl. a multikulti, a függőség vagy a homofóbia.
Karizmatikus figura, de a régi videókat nézegetve azt kell mondjam, Andrew Garfield – aki maga is megtanult énekelni – talán még jobban beszippant. Olyan átéléssel játszik, amiért simán kinéz neki egy Oscar-jelölés. Számomra eddig sem volt titok, hogy a srác nagyon tud, de ez a zenés műfaj tényleg kihozza belőle a maximumot. A Tick, Tick… Boom! a ketyegő órára utal, ahogy telik az idő és egyszer csak berobban az a bizonyos szikra. A film az alkotásról, az alkotói folyamatról és magáról az alkotó emberről szól és bár jóval túl a harmincon már nem reménykedem elismerésekben és díjesőben, kreatív dolgokkal foglalkozó emberként még jobban bele tudtam élni magam. Rengeteg film- és könyvötlettel a hátam mögött, évfordulókról, jeles napokról, határidőkről gyakran megfeledkezve pontosan tudom, hogy ez nem egy Pulitzer-díjas kritika, de mégis megírom, mert ezt szeretem csinálni.
A zenés forma nem minden filmnek áll jól és sokan nem rajonganak érte, de itt nagyon tud működni. A 90-es években sok rossz dolog történt, de sok jó is, nem csoda, hogy aki élt már akkor, annak legtöbbször hiányzik. Garfield egy színpadon mesél magáról, innen tér vissza a valóságba, ahol sokszor másokkal egyetemben dalra fakad, de azt piszok jól csinálja, csinálják. A munka mellett folyamatosan alkot, nem érdekli, hogy mások emiatt csodabogárnak tartják és/vagy megmosolyogják, mert mikor számtalan kudarc után ő és a közönség végre egymásra találnak, az minden lemondást, nélkülözést és kínt megér. A Tick, Tick… Boom! ezt a szenvedélyt közvetíti felénk és magával ránt, egyszerre inspirál és szórakoztat.
Garfield mindenképpen megérdemli, hogy a fontosabb díjátadókon legalább jelölés szintjén gondoljanak rá. Lin-Manuel Mirandának ugyan ez az első filmrendezése, de nem ma kezdte a szakmát. Dalszerzőként a Vaianáért (2016) – többek között – Oscarra jelölték, színészként pedig a Mary Poppins visszatérben (2018) és a Hamiltonban (2020) nyújtott alakításáért került reflektorfénybe, utóbbit producerként, íróként és zeneszerzőként is jegyzi a Pulitzer-, Tony-, Grammy- és Emmy-díjas művész. A 30 év pedig egyáltalán nincs kőbe vésve, Garfield pl. 29 évesen lett Pókember. 
