Rocketman – kritika


A végtelenbe és tovább

A Bohém rapszódia után az akkor éppen csak beugró Dexter Fletcher megmutatta, hogy mire képes, ha az elejétől fogva ő a kapitány a hajón és bár Elton John ezúttal csak utas volt, a legdrágább lakosztályból élvezhette az utazást. Színes, szagos, szélesvásznú, szeretnivaló.

Elton John valamikor a 2000-es évek elején gondolt rá először, hogy filmet kéne csinálni az életéből, ebben David Furnis – házastársa, egyben a Rocketman egyik producere – is támogatta őt. Az ötlettel több stúdiót (pl. Disney) is megkerestek és az évek során több név is felmerült a rendező (David LaChapelle, Michael Gracey), valamint a főszereplő (Justin Timberlake, Tom Hardy) személyét illetően. Kreatív különbségek és pénzügyi viták miatt végül csak 2017-re lett az egészből valami kézzelfogható. A forgatókönyv 10 évig készült és azért esett a választás a Billy Elliot írójára, mert egyrészt nagyon jól ismerte a brit munkásosztályt és a korszakot, másrészt főhőse nagyon emlékeztette Eltont saját magára (később Elton írt zenét a Billy Elliot musical változatához). Ez alatt a 10 év alatt a zenész és producerként tevékenykedő Matthew Vaughn között is barátság szövődött (Az Aranykörben nem véletlenül látjuk haknizni a sztárt). Vaughn (felesége, Claudia Schiffer ugyancsak producere a Rocketmannek) a Kingsman filmekben rendezte Egertont, Dexter Fletcher rendező az Eddie, a sasban dolgozott vele együtt, így már két helyről is megvolt az ajánlólevél és a színésznek nem csak az éneklés ment jól, de az átlényegülés is tökéletesre sikerült. Elton a kezdettől fogva egy fantasy musicalben gondolkodott, melynek elkészítéséhez végül olyanokat sikerült megnyernie, akik a zene, a koreográfia, a díszlet, a smink és a jelmezek terén a szakmájuk krémjét képviselik és többen közülük már dolgoztak is együtt. Amit látunk, az nagyjából két évtized 23 dalban elénekelve. Egyik másikba éppen csak belekezdenek, másokat tisztességgel végigénekelnek. Van köztük olyan, ami koncerten hangzik el, de tulajdonképpen bármelyik pillanatban éneklésbe mehetnek át a jelenlévők, ha a dal beilleszthető az adott jelenet hangulatába és mondanivalójába (ha kell, van lépcső és táncosok is).
Eltontól szabad kezet kaptak az alkotók, a dalok nem keletkezésük sorrendjében szólalnak meg és az egységes megjelenés érdekében némileg át vannak hangszerelve, a díszletek, jelmezek és történések a fantázia jegyében születtek újjá és nem céljuk hűen visszaadni a valóságot. Az egész sokkal inkább egy álomszerű, alkohollal, gyógyszerekkel és droggal átitatott, hihetetlen zenés kaland. A főszereplő (Matthew Illesley, Kit Coonor és Taron Egerton) egy elvonón mesél az életéről, a támogató nagymamáról (Gemma Jones), a szeretet kimutatására képtelen, rideg apáról (Steven Mackintosh) és egy másik férfi karjaiban boldogságra találó anyáról (Bryce Dallas Howard). Mesél a zongoraleckékről, a bandáról, a fellépésekről, a dalokról és az identitáskeresésről. Az elnyomott, félénk és bizonytalan, ám annál tehetségesebb munkásgyerek, Reginald Kenneth a szemünk láttára alakul át Elton Johnná, hogy megküzdjön a lemezkiadókkal, turnémenedzserekkel, a sikerrel és a nemi identitása miatti félelmével. Örök barátságot köt a dalszövegíró Bernie Taupinnal (Jamie Bell), beleszeret menedzserébe (Richard Madden), aki lábtörlőnek használja őt, megházasodik, elválik, függővé válik stb. Ahogy ő mondta, előbb otthonról menekült, majd attól a valakitől, akit létrehozott és ezt a film gyönyörűen visszaadja. A befejezés, a terápiához való visszatérés és a múlttal való szembenézés egy átgondolt koncepció része, ugyanakkor stílusában nem igazán illik ahhoz, amit addig láttunk és ez némileg levon az élvezeti értékből. Egerton és a színészek hozták azt, ami Elton számára elsődleges volt, nem csak eljátszani kellett a szerepeket, hanem átlényegülni és értelmezni a karaktert.

Bár a film a fantázia szüleménye, mégis minden képkockában ott rejtőzik a valóság, mintha nem a zenész életét látnánk, hanem azt, ami ebben az időszakban a fejében járt, így elsősorban gondolatokat, álmokat, vágyakat, félelmeket.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Csernobil – kritika
Következő cikk Az Ad Astra előzetesében Brad Pitt az apját keresi az űrben