Az unoka, rendezte: Deák Kristóf, szereplők: Blahó Gergely, Jordán Tamás, Jászberényi Gábor, magyar játékfilm, 115 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Nyugtalandíjasok
Az unokázós csalás áldozatai nem szívesen beszélnek a történtekről, a családtagokban pedig ott marad a tüske a köröm alatt, a tehetetlen düh. Jordán Tamást átverik, a nyomozás lassan megy, ezért unokája, Blahó Gergely a rendőrség jó szándékú kérése ellenére magánakcióba kezd és megtanul kiállni magáért. Az Oscar-díjas Deák Kristóf első mozifilmje, Az unoka abszolút vállalható, de lehetne egy picivel rövidebb.
Miközben unokáját várja, nagyapa (Jordán Tamás) telefonhívást kap. A hívó (Jászberényi Gábor) rendőrnek adja ki magát és elmondja, hogy az unoka súlyos balesetet okozott, de némi pénzzel talán le tudja beszélni a sértett családját a feljelentésről. Nagyapa át is adja a pénzt a „kolléganőnek” (Bárdos Judit), majd nem sokkal később megérkezik a túlórázó unoka, Rudi is (Blahó Gergely) épen, egészségesen. Mikor az idős férfi rájön, hogy csúnyán átverték, lelkileg összetörik és kórházba kerül. Az unoka egy drámai elemekkel és humorral átszőtt thriller, ahol fontos szerephez jut egy óra és egy idős hölgy (Pogány Judit) is.
Bár a rendőrség (Köles Ferenc) rááll az ügyre, Rudi mégis úgy érzi, hogy azok a bizonyos malmok lassan őrölnek és a saját kezébe veszi a dolgokat. Ellátogat egy olyan helyre, ahol átvert és idős emberek (Hámori Ildikó, Mikó István, Papp János, Tordai Teri, Voith Ági, Kertész Péter…) mesélik el a saját történetüket és megpróbálják egymást támogatni, miközben minden áldott este bosszút forralnak, de igazából soha nem történik semmi. Ugyan mire mennének ők a bűnözők ellen? Rudi lassan, lépésről-lépésre jut el a csalókhoz, közben nagyapját is látogatja és a munkahelyén is tartania kell a frontot.
Az unoka lényegében az ő felnövéstörténete. Egy szerethető, jóravaló és becsületes srácot ismerhetünk meg benne, aki nem áll ki magáért. Nem mondja meg a főnökének, hogy ne haragudj, de ma nem fér bele a túlóra, mint ahogy a kolléganőjének (Döbrösi Laura) sem, hogy tetszik neki. Olyan típusú ember, aki elnézést kér, ha a lábára lépsz, de mindenkinél van egy pont, ahol azt mondja, oké, akkor most ebből elég.
Ahogy én is öregszem, egyre több rokonom jut el abba a korba, amikor szellemi és testi ereje megkopik. A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveikben járó szüleim, nagyszüleim egyre több odafigyelést, törődést igényelnek. Ők maguk igyekeznek minél kevesebb gondot okozni, de akaratlanul is elfelejtenek fontos dolgokat (aztán jön a felszólítás, büntetés, bírság stb.), elesnek, balesetet okoznak (mert nagyon nehezen teszik le az autót) vagy éppen csalás, átverés áldozataivá válnak és én nem lehet ott minden percben velük. Úgy érzik, egy egész életen át dolgoztak, gyereket nevelnek és most, hogy megtették a dolguk, már nem kellenek senkinek, mindenkinek csak útban vannak és valahogy az egész társadalom, a közgondolkodás is ezt közvetíti feléjük.
Pedig mindenki, de legalábbis a többség megöregszik, csak hajlamosak vagyunk ezzel nem foglalkozni (gyakran még akkor sem, amikor már minden kétséget kizáróan bekövetkezett). Emlékszem, amikor korábbi munkahelyemen a vezetőség leszólt, finoman közöljük a nyugdíjas kollégákkal, hogy ne járjanak be hetente akár többször is beszélgetni, nosztalgiázni (értsd: feltartani minket), mert tetszik vagy nem tetszik, ők már nem tartoznak ide.
Ezekben az átverős dolgokban jómagam is érintett vagyok és amit éreztem és érzek ma is, az valóban a tehetetlen düh. Az egyik legaljasabb dolognak tartom a világon az idős emberek kihasználását és tudom, hogy ők szégyellik ezt, nem szívesen beszélnek róla és nagyon megviseli őket, hogy esetleg újra és újra el kell mondaniuk, hogyan és miként történt meg velük a dolog. Ugyanakkor az emberben megvan a morális fék, hogy elkezdjen nyomozni, kutakodni, igazságot tenni. Dolgoztam a másik oldalon, nem túl sok pénzért meglehetősen sokat, valahol megértem a laikus számára lassúnak és eredménytelennek tűnő ügymenetet, de akkor is.
Mindezeket csak azért írtam le, mert nagyon szépen visszaköszönnek a filmben. Gondolok itt az unoka-nagyszülő kapcsolatra, az idő nagy részében magányos és kiszolgáltatott idős emberekre, akinek az átverésére nem csak bűnözői csoportok szakosodtak, hanem egy egész iparág épült (ingyenes vérnyomásmérés, egy finom ebéd és egy kis hajókázás a Dunakanyarban, majd azt veszed észre, hogy megvettél egy 600 ezres masszázsfotelt), a közömbösnek ható, de azért az ügyön végig rajtalevő rendőrökre, a fiatal felnőttekre, akiket kizsigerelnek a munkahelyükön, de közben ott vannak nekik az idős hozzátartozóik, na meg a saját életük, a párkapcsolat, a pihenés, a szórakozás „kilogisztikázása” és gondolok úgy általában a valóságra.
Bár mindvégig tudjuk, hol járunk és nem csak a helyszínek, hanem az egész film atmoszférája miatt, nem a nagy magyar valóságot kapjuk meg, ez a történet nagyon sok helyen így nézne ki, ahol pl. elöregedett a társadalom. Az unoka fontos problémákra hívja fel a figyelmet, ugyanakkor nem dokumentumfilm, ezért bizonyos dolgokat felesleges számonkérni rajta.
A helyszínválasztás és a zeneszerzés során igyekeztek elkülöníteni az „idős” és a „fiatal” részeket, mint ahogy a filmben megforduló műfajok is saját képi és dallamvilággal bírnak. Budapest és környéke nem képeslapként jelenik meg, a piac, az utcák, a házak, az épületek sokkal inkább érzéseket és gondolatokat közvetít, ismerős, de nem ikonikus helyeket látunk (én mondjuk pont az egyik mellett lakom és minden reggel arra járok, ahogyan azt tettem a forgatás napján is, de ez tényleg a külváros, sehol egy Parlament vagy Hősök tere stb.).
Az első nagyjátékfilm mindig hatalmas próbatétel, mert egyrészt az ember annyi mindent szeretne elmondani, másrészt ki tudja, mikor jön el a következő alkalom. Ha valaki ehhez még Oscar-díjas is, még nagyobb a teher, hiszen „Mindenki” ugyanazt a színvonalat várja el. Rövidfilmesként ráadásul könnyű beleesni abba a hibába, hogy egy nagyjátékfilmben vagy egy rövid történetet mesélek el túlságosan hosszan vagy pedig sok rövid történetet, melyek között a váltás erősen érezhető, amikor meg-megtörik a film.
Deák Kristóf ennél persze azért ügyesebb, de még ő sem tudta elkerülni, hogy rengeteg mindenről akarjon mesélni és azt is egy kicsivel hosszabban, mint ahogy azt a cselekmény megkívánná. A végeredményt összességében szerettem, mert egy személyes történetet tovább gondolva sikerült az unoka-nagyszülő témát körbejárva sokkal általánosabb és „nagyobb” dolgokra rávilágítania, összefüggéseket feltárnia, megmutatnia. Tette mindezt úgy, hogy a hazai színészvilág nagy öregjeit is sikerült megnyernie a produkcióhoz, akik láthatóan élvezték a forgatás minden percét és színvonalas játékukkal meghálálták a lehetőséget.
Az év elejére tehát kaptunk egy szórakoztató és elgondolkodtató magyar filmet az utóbbi időben szokássá váló, ám kevésbé indokolt kétórás játékidővel. Kaptunk továbbá egy adag társadalomkritikát, humort, izgalmat, drámát, egy szimpatikus és tehetséges Blahó Gergelyt, valamint rengeteg színészóriást némileg meglepő szerepkörben.
