Pu bu, rendező: Mong-Hong Chung, szereplők: Alyssa Chia, Gingle Wang, Yi-wen Chen, Lee-zen Lee, Li-Yin Yang, Shau-Ching Sung, tajvani dráma, 129 perc, 2021 (13)
Káoszból az egyensúlyba
Mong-Hong Chung tajvani rendező, forgatókönyvíró, operatőr neve talán keveseknek ismerős. De, akiknek mégis, azoknak például onnan, hogy előző filmje, az Új nap, új lehetőség (Yangguang puzhao, 2019) 2021-ben felkerült a legjobb nemzetközi film kategóriában az Oscar-shortlistre. Akkor egy igen nehéz helyzetbe került család traumáit és az azokkal való megküzdését mutatta be hitelesen, emberien és szerényen – és ugyanezt teszi most a Váratlan fordulatok-ban is. Egy csontig hatoló, megrázó, ám végső soron életigenlő szülő-gyermek dráma ez, amely nagyon fontos üzenettel szolgál a nézőjének.
Koronavírus-járvány van. Pin-wen éppen egy munkahelyi megbeszélésen ül, amikor csörögni kezd a telefonja. A főnöke – érezhetően a fenyegető vírushelyzetre való tekintettel – azt mondja, nyugodtan vegye fel. A lánya, Xiao Jing hívja; az egyik osztálytársa pozitív lett, haza kell mennie, azonnal, és kezdődik a karantén. Pin-wen is otthon kell, hogy maradjon vele, ezzel pedig nemcsak a karantén veszi kezdetét, hanem egy olyan pokoljárás is, amire sem az anya, sem a lánya nem számított…
Hogy jelen pillanatban milyen nagyon laza a köztük lévő kötelék, azt jól mutatja, hogy Xiao Jing az étkezőasztalhoz sem hajlandó leülni az anyjával. Bezárkózik a szobájába, alig kommunikál, amikor mégis, akkor is abban merül ki a dolog, hogy a maradék szósszal felírja a tányérjára, hogy bitch. Pin-wen gondoskodni szeretne a lányáról, beszélgetni akar vele, a hiábavaló próbálkozások azonban elszívják az erejét – amiből egyébként se volt sok. Így alakul, hogy egyszer csak teljesen összeomlik. Idegösszeroppanással kerül kórházba, és mikor hazaengedik, egyből megcserélődnek a szerepek. Xiao Jing kénytelen szinte pillanatok alatt felnőni, ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy neki kell gondoskodnia az anyjáról, a háztartás vezetéséről és az egyre kaotikusabb pénzügyekről, hanem azt is, hogy rá kell jönnie, mi mindent látott másként azelőtt. Vagy inkább: mi mindent nem akart látni.
Mong-Hong Chung filmjének ereje mindenekelőtt abban rejlik, ahogyan megteremti az anya-gyermek szerepek felcserélődésének környezetét, meg úgy általában magát a környezetet. Az utcán mindenütt maszkkal eltakart arcok néznek a szereplőkre, akik pont akkor szorulnak be a lakásukba, amikor az emeletes ház renoválása miatt egy sötétkék színű ponyva takarja be az egész épületet. Szóval igen: klausztrofób hatás és mindenféle értelemben vett sötétség jellemzi a filmet, emiatt pedig még erőteljesebben átérezzük mindazt, amit anya és lánya átélnek.
De ha már erő: Alyssa Chia (Pin-wen) és Gingle Wang (Xiao Jing) hiteles, mélyen átérzett és átérezhető alakítása nélkül a Váratlan fordulatok elveszett lenne. Ha kettejük között nem vibrálna folyamatosan a levegő, akkor csak egy lassú, hosszú és érthetetlenül feszültségteli filmről beszélnénk. Persze, így is arról beszélünk, ám nekik köszönhetően indokolt mind a lassúság, mind a hosszúság, a feszültség pedig olykor-olykor annyira a forráspontra ér, hogy olyan, mintha nem is drámát, hanem horrort néznénk. És itt is jöhet egy persze, hiszen mi lehetne riasztóbb, félelmetesebb a mentális és érzelmi instabilitásnál, az új családot választó apa elveszítésénél, a jövő kilátástalanságánál, s annál, hogy elveszítjük azt az embert is, aki a legutolsó kapaszkodónk?
Mong-Hong Chung, aki rendezőként, íróként és operatőrként is jegyzi a Váratlan fordulatok-at, igazán élő, átélhető és aktuális filmet készített. És az aktualitását messze nem az adja, hogy a történetet a koronavírus-járvány árnyékába helyezte, hanem az, ahogyan rámutat arra, amire egyébként a járvány is rámutatott: hogy vegyük úgy igazán észre azt, aki fontos nekünk.
Ezt természetesen a sötétség és a kilátástalanság önmagában nem képes üzenni, ezért jelenik meg a filmben a fény, a remény. Patetikusan hangzik, de akkor is az van, hogy valamiféle túlvilági hatást kelt az acélkék félhomály és a tündöklő napfény kontrasztja, ehhez pedig hozzájön Lu-Ming Lu partitúrája, amelyet úgy tudok a legjobban jellemezni, ha azt mondom: egy az egyben a Ghibli Studio filmjeinek hangulatát hozza.
Nem fogok hazudni, tényleg hosszú és lassan csorgó ez a film, de megéri átadni magunkat neki, mert tényleg különleges, egyedi hangvételű és nagyon fontos, sőt szükséges emlékeztető arról, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk is a másik embert, mert ott kezdődik igazából a szeretet.
