Meggyőző érvek (Persuasion), rendező: Carrie Cracknell, szereplők: Dakota Johnson, Cosmo Jarvis, Henry Golding, Richard E. Grant, Mia McKenna-Bruce, Nia Towle, amerikai romantikus dráma, 109 perc, 2022. (12)
Nem olyan meggyőző
Jane Austen kétszáz éve tartó sikere azért lehetséges, mert az angol írónő olyan korokon átívelő emberi érzésekről ír, remek humorral fűszerezve, amiket bárki megérthet, akár mai fejjel is. A romantika már csak a hab a tortán. Így nem meglepő, hogy újra és újra előveszik és frissebb megközelítéssel tárgyalják műveit, sokszor modernizált formában. Mivel történetei univerzálisak, ez általában nem is okoz gondot. Doktori disszertációt lehetne írni csak a Büszkeség és balítélet feldolgozásairól, és arról miért is működnek. Legyen a cselekmény történelmileg hiteles, esetleg zombikkal harcolós vagy a 21. századba helyezett YouTube vlog, ha az alkotóknak sikerül megragadni az eredeti könyv esszenciáját, nincs okunk a panaszra. Az adaptációk tehát folyton jönnek, az egyik legutóbbi az Emma volt 2020-ban, most pedig a Netflix vette górcső alá az egyik nagyra tartott, ám ritkábban feldolgozott Austen regényt, a Meggyőző érveket.
Anne Elliot okos, szellemes, megértő és kedves. Az egyetlen hibája, legalábbis a 19. század eleji normáknak megfelelően, hogy 27 éves kora ellenére még hajadon. Korábban meglett volna az esélye a házasságra és a boldogságra, ám egy családi barát tanácsára elutasította az akkor még nincstelen tengerészt, Frederick Wentworth-t. Anne-t az eset teljesen összetörte és azóta is fénytelen, viharos csendben éli az életét, örökké tartó vénlányságra készülve. Mindez akkor változik meg, mikor az adósságba keveredett Elliot családnak bérbe kell adnia otthonát és a bérlők rokonaként fel nem bukkan a tengeren szerzett érdemeinek köszönhetően kapitánnyá kinevezett egykori szerelmes. Wentworth kapitány a tengeri viszontagságok után házasodásra adná a fejét, de jelöltjei között persze nincs a szívét összetörő hősnőnk.
A kezdeti kritikák és nézői reakciók is szinte egyöntetűen azt mondták, hogy a film borzalmas. Viszont, ha ilyen várakozásokkal ülünk le a Netflix elé, kellemesen fogunk csalódni. Természetesen fenntartásokkal kell kezelni a művet. Egyrészről figyelembe kell venni, hogy egy több száz oldalas könyv cselekményét sűrítették bele kevesebb, mint két órába. Emiatt kapunk olyan, történelmileg megkérdőjelezhető jeleneteket, mint mikor két szereplő a nyílt utcán csókolózik hevesen. Ám nem kell félni a Bridgerton-féle túlkapásoktól, annál jóval közelebb vagyunk az igazi szokásokhoz. Az események is túl gyorsan pörögnek, így a lazán kezelt történetvezetés áldozatául esnek, és nem merülünk el egy-egy pillanatban. Ilyen esetekben előny, ha az embernek nincs túl mély érzelmi kapcsolata az eredeti írással.
A sokak által felvetett másik probléma a modern felhang. Ez elsőként a manapság megint nagyon divatos nézőre való kitekintése a főszereplőnek. Pop, csajok, satöbbi, Fleabag, Kártyavár, hogy csak a legjobbakat említsük. Rengetegszer működik ez a módszer. A Meggyőző érvek nem emeli új szintre a technikát, de jó érzékkel, legtöbbször csak néma kikacsintásként jelenik meg a néző felé, értékelve az adott szituációt.
A másik mód, ahogyan megjelenik a mai világ, az sok-sok apró utalás a 21. századra. Emiatt adtak Anne szájába olyan mondatokat, amit bármelyik szingli barátnőm mondhatna. Vagy ezen okból lehet neki például zenei válogatása romantikus dalokból, a régi időkre emlékezve. Ezek mind-mind humorforrásként szolgálnak és ha vevők vagyunk rájuk, működnek is.
Ezt a könyvet tartják Austen legérettebbjének és sokaknak ez a kedvence is. Itt már nem egy fellobbanó szerelmet láthatunk, hanem egy párkapcsolat későbbi szakaszát. Főszereplőnk is már felnőtt nő, tapasztalattal és éleslátással, aki nap, mint nap bele van kényszerítve a fullasztó és korlátolt családi körbe, ahonnan a régi emlékekbe tud csak menekülni. Látható mennyi minden áll vagy bukik azon, ki alakítja Anne-t és Dakota Johnson jó választásnak bizonyult a szerepre. Ha valóban régi időkben játszódna a történet már nem őt tartanám a legmegfelelőbb ötletnek, de ezekkel a kortárs csavarokkal egyszerűen jól áll neki Anne karaktere. Megérthető, akkor is, ha kellemetlen helyzetekbe sodorja magát, együtt szórakozunk vele a környezetében lévők jellemén és elhisszük neki, hogy évek óta szerelmes, reménytelenül. 
Itt jön viszont a harmadik probléma, ami valójában a legkomolyabb.A kosztümös filmeknél jól megszokhattuk, hogy pontosan értjük miért szeret bele hősnőnk a férfiba, akit elé sodort a sors. Látjuk az összes tulajdonságot és egy kicsit (vagy nagyon) mi is beleesünk az úriemberbe. Ám ebben a Meggyőző érvekben kissé érthetetlen a vonzalom. Elismerem van annak már egy évtizede is, hogy olvastam a könyvet, de határozottan úgy rémlik, hogy Wentworth kapitány egy tisztességes, sziklaszilárd jellem, olykor sziporkázó társasági lény, valódi úriember, valaki, aki a szó nagybetűs értelmében nagyon Rendes.
Ezzel szemben Cosmo Jarvis Wentworth-e egy bumfordi tengerész, elharapott mondatokkal és mindennemű árnyaltság nélkül. Ő azt a részét fogta meg a személyiségnek, aki túl sok időt töltött a tengeren férfitársaságban. Ezzel együtt egyszerűen nincs kémia főszereplőink között egészen a végéig. Ami egy olyan műfajban, ahol a sóvárgás, az elnyomott feszültség adja a sava-borsát az érzelmeknek, nagy hiányosság. Szerencsére a film legvégén lévő két jelenetben felvillan a szikra, de addig ülünk értetlenül mégis mit eszik ezen az úron Anne.
A többi szereplő teljesen rendben van, hozzák az alapvető elvárásokat, amiket a karakterükhöz társítunk. Richard E. Grant a hiú és piperkőc apa, Mia McKenna-Bruce nyafka és követelőző húg, Nia Towle bájos Louisa-ként, Henry Golding pedig sármos a lehetséges kérő szerepében.
Összességében ez egy olyan film, ami bár komoly hiányosságokkal rendelkezik, szerethető főhősének köszönhetően szórakoztató és el tudjuk képzelni, hogy máskor is betegyük egy fárasztó nap után limonádénak. A Birdy rajongók pedig örülhetnek, mert a stáblista alatt szóló zeneszám egy igazi csemege, amit napokon át fognak hallgatni.
