Ott torony volt, rendező: Kécza András, szereplők: Víg Mihály, magyar portréfilm/dokumentumfilm, 2022, 103 perc (12)
Torony állt, most őt hallom
Házak között, eldugva, otthagyott senkiföldjére emlékeztető telek; korhadt-rozsdás sörpadok és leterített pokrócok; koszos házfal, projektor, hangfalak – itt valami vetítés lesz. Víg Mihály előlép a ködből egyszer itt, aztán a Gólyában.
Víg Mihályt Tarr Béla filmjein keresztül ismertem meg, menthetetlen Tarr-fan vagyok. Megnéztem a Sátántangót, aztán a Werckmeistert, elolvastam Krasznahorkai László könyveit, pótoltam a többi filmet és egyre azon járt az eszem, hol a varázslat. Mind a könyvekben mind a filmekben, ha egy dolgot kell kiemelni – bár az ilyesmit utálom –, a tempó vagy a ritmus az, amely a leginkább magával tud ragadni. Ahogy szövődik a Sátántangó szövege, úgy hullámzik a Sátántangó cselekménye, és ami a könyvben az írónak a ritmusért felelős írásjel, az a filmben a rendezőnek az ugyanezt kiszolgáló zene. Nem a filmhez készül a zene, hanem a zenéhez a film. Mi hát a megfejtés e mögött a hűvös melankóliával hömpölygő ritmus és hangulat mögött? – ezzel mentem a vetítésre.
Az Ott torony volt hamisítatlan portréfilm: aki megnézi, Víg Mihályt és a hozzá tartozó hangulatot, életérzést fogja kapni. Olyannyira portréfilm, hogy már-már egy nagyobb, archív felvételekkel és egyéb bejátszásokkal tarkított interjúnak is nevezhető. A film a zenész életútját szemelvényesen, néhol részletesebben, néhol felületesebben beszéli el, ami a számára kortárs underground közeg iránt érdeklődő nézőkben jelentős hiányérzetet hagyhat. Utóbbiról ugyanis vajmi keveset tudunk meg. Neveket hallunk, anekdotákat, jelentősebb életeseményeket – azokat sem igazán kifejtve. Amit a film kínálhat, az a hangulat: Víg Mihályt nézni, a bejátszásokat hallgatni és/vagy azokat is nézni olyan, mint részt venni a közegben, betekintést nyerni, idegenként, valaki haverjaként belecsöppenni ebbe az underground világba.
Fel lehetne hánytorgatni, hogy a film kevés információt közöl, hiányosan, elszórva mutat be dolgokat, nem szólaltat meg a korszakban és Víg Mihály „környezetében” fontos szereplőket stb. ám ez azt a prekoncepciót feltételezi, hogy dokumentumfilmet akarunk nézni. Huszárvágással rövidre zárva a műfajelméleti okfejtést elmondható, hogy noha a portréfilm, mint olyan, valóban a dokumentumfilm műfajába (műnemébe) tartozik, azért mégiscsak egy igen speciális típusa. A portréfilm középpontjában egy (vagy akár több) ember áll, az ő portréját faragja a rendező, így minden tény, körülmény és egyéb karakter az ő szemüvegén át látszódik, nem pedig ő és a felsoroltak látszódnak egy általános rendezői szemüvegen keresztül. 
2018-ban készült egy hasonló igényű dokumentum- vagy portréfilm Krasznahorkai Lászlóval, A báró hazatér címmel. Utóbbinak legnagyobb hibája az volt – már amellett, hogy a narrátor sehogyan sem érzett rá arra, hogyan kellene egy Krasznahorkai szöveget autentikusan felolvasni –, hogy nem nagyon hagyta az írót monologizálni, így pedig bizonyos érdekes háttértörténeti adatokon túl, semmi, és legkevésbé az tárult fel, amit a rendező bevallottan el szeretett volna érni, az ember, a személy. (Krasznahorkai László minden interjúja aranyat ér és a doksit messze túllicitálja.) Úgy tetszik a hiányosság-szemelvényesség felhánytorgatása ennek éppen a fordítottja végett számoltatná el el az Ott torony voltat. Víg Mihály, ahogyan csak ő tud, a megfontoltság és a vontatottság között egyensúlyozva, ám nem úgy, ahogyan az Almássy téri Központban – mikor Korin György oda betévedt –, mint aki „attól, amit a sokadalomra nézve lát, rögtön fogja magát, és lemegy a színpadról örökre”, hanem derűsen és mintegy azt feltételezve, hogy a néző ezt már mind úgyis ismeri, mesél mindenről.
A rendező eredeti koncepciója nem egy Víg Mihályra fókuszáló portréfilm elkészítése volt, hanem az egész, akkoriban undergroundnak számító közeg feltérképezése, és hogy ez végül így alakult, az annak volt köszönhető, hogy a Mihállyal folytatott párbeszédek és készített interjúk túlontúl termékenynek és jónak bizonyultak. Mindazonáltal annyiban igazat kell adni a kritikáknak, hogy némely olyan információk is kimaradnak úton-útfélen, amelyek mindenképpen elengedhetetlenek ahhoz, hogy az alany személye kellőképp feltárulhasson.
Mi is a válasz a kérdésre? Mi a megfejtés a zene mögött? Valaki, aki nem akart a nyakán kidagadó erekkel ordítani, csak, miközben ül és pillája mindjárt leragad, egyre elgyengültebben mormolni. Ez a Víg Mihály hangulat – fausti pillanat. Ezt át kell érezni, hogy az ember a filmet, annak ellenére, hogy kontextus híján a dolgokból túl sokat nem ért, élvezze. A vetítést követő koncerten külön érdekes volt megfigyelni, hogy a közönség egy része akkor vadult, amikor lassúzni kellett volna, és akkor lassúzott, amikor vadulni lehetett volna. Miközben Mihály vígan pufogtatott néha olyan poénokat, amelyeket talán csak ő értett.
A filmet természetesen mindenkinek meg kell nézni. Víg Mihály narrációja, az archív felvételek és a zenék könnyen lekötik az ember figyelmét. Jó a film, ha az ember ismerkedne a zenésszel, ám nem a legjobb, ha információt kíván szerezni. Itt a személyt kapja – nyersen; helyesebben: saját levében.
