The Third Man, angol thriller, 1949, rendező: Carol Reed, író: Graham Greene, Korda Sándor, forgatókönyv: Graham Greene, Carol Reed, Orson Welles, operatőr: Robert Krasker, szereplők: Joseph Cotten, Orson Welles, Alida Valli, Trevor Howard, zene: Anton Karas, játékidő: 104 perc
Klasszikus, mint a bécsi keringő, örök, akár az angol monarchia
37 éve hagyott itt minket a mozgókép történetének alighanem legkülöncebb alakja, Orson Welles. Csupán számmisztika, de pontosan 73 éve került a mozikba A harmadik ember, a színészóriás talán egyetlen filmje, amelyben rá a legkevesebb játékidő jutott, mégis mindenkinek ő jut róla eszébe.
James Bond óta tudjuk, hogy az angolok adták a világnak a legjobb kémregényeket. De még mielőtt Ian Fleming 1953-ban megalkotta volna az MI6 007-es ügynökét, pár évvel korábban Graham Greene egy ma már klasszikusnak számító műve látott napvilágot. Nemhiába váltak ők a kémregények leghitelesebb krónikásaivá, hisz mindketten tanúi voltak Európa pusztulásának. A második világháború alatt Fleming és Greene is a brit titkosszolgálat hírszerzőiként dolgoztak. Greene felettese, Kim Philby angol-szovjet kettős ügynök ihlette Harry Lime karakterét is A harmadik ember című művében. Valószínűleg maga az író sem gondolta, hogy regényének filmadaptációja (melynek forgatókönyvét is ő maga írta) Cannes-ból a fesztivál nagydíjával tér majd haza.
A klasszikus film noir-ra jellemzően, a film mellőzi a happy endet, ami csak akkor nem működik, ha azt a tengerentúlra is gyártják. Ebbe a csapdába A harmadik ember is kis híján besétált, a forgatás során ugyanis a történet befejezésével kapcsolatban ellentét alakult ki az író, Graham Greene, a rendező, Carol Reed és David O. Selznick producer között. Selznick az eladhatóság kedvéért happy endet akart, Reed és Greene viszont (akiknek ez volt a második együttműködésük a The Fallen Idol/Ledőlt bálvány után), nem voltak hajlandóak így befejezni a történetet. Úgy tűnik, Selznicknek sikerült mégis minden piacra eladnia a filmet, nem véletlen adott néhány szereplőnek új vízumot: az eredetileg angol főhős amerikai, a bűnbanda amerikai tagja román, a magyar hősnő pedig csehszlovák állampolgárságot kapott.
Sokan máig kitartanak amellett, hogy a rendezés Orson Welles érdeme is volt, ezt a legendát természetesen maga Welles is szívesen táplálta. A rendezésbe ugyan nem szólt bele, viszont azt Reed is elismerte, hogy A harmadik ember elképzelhetetlen lenne Welles korábbi munkái, Az Aranypolgár, Az óra körbejár, és A sanghaji asszony nélkül. Ebben a filmben ráadásul újra együtt játszik az Aranypolgár két főszereplője, Orson Welles és Joseph Cotten. Holly Martins szerepére a rendező eredetileg James Stewartot szerette volna, David O. Selznick pusztán csak azért ragaszkodott Joseph Cottenhez, mert a színészt akkor még kötötte Selznick szerződése.
S hogy A harmadik ember sikerét megértsük, egy fontos tényezőt szem előtt kell tartanunk: A tüchtig osztrákok nem szívesen látták viszont a vásznon szebb napokat is megélt, szétbombázott fővárosukat, s a westernek heroizált meséin szocializálódott amerikaiak optimizmusa is csak nehezen szembesült a dekadens valósággal, amelynek megédesítésére még a Sacher-torta is kevésnek bizonyult. Mindezek dacára a film mégis mindkét kontinensen tarolt. Sikere miatt (az összbevétele 449 000 dollár és 3 Oscar-jelölés) David O. Selznick és Alexander Korda producerek mindketten kizárólag magukénak szerették volna a dicsőséget, ennek az lett az ára, hogy soha többé nem dolgoztak együtt.
A történet nem sokkal a II. világháború utáni időkben játszódik, ahol a szétlőtt, még romjaiban is impozáns Bécs utcáin angol, amerikai, francia és orosz rendőrök próbálják megfékezni több-kevesebb sikerrel, a feketepiac burjánzását. Ebbe a valcertől hangos, keserű miliőbe érkezik meg Holly Martins (Joseph Cotten) angol író, aki a barátja, Harry Lime (Orson Welles) meghívására utazik Bécsbe. A városba érve szembesül a hírrel, hogy barátja egy rejtélyes baleset áldozata lett. A szemtanúk vallomásai erősen ütik egymást, vannak, akik szerint ketten vitték át Lime holttestét az út túloldalára, vannak, akik viszont azt állítják, hogy volt egy harmadik személy is a baleset helyszínén. Úgy fest, mindenki hazudik, mindenki rejteget valamit, vagy valakit. Az író nyomozni kezd, s Calloway angol felügyelő segítségével próbál meg az igazság és annak a bizonyos harmadik embernek a nyomára bukkanni, s lassan a kirakó minden darabja a helyére kerül.
Orson Wellest csak rövid ideig láthatjuk a filmben, viszont a színészóriás, aki még a halála után is képes felkavarni az állóvizet (igaz ez a filmre és a valóságra egyaránt) karizmája, szuggesztív személyisége, cinikus és rejtélyes mosolya még e pár jelenetben is a nézők retinájába égett, nem is beszélve az óriáskeréken elhangzó emlékezetes monológjáról.
A film páratlan képsorait Robert Krasker operatőr álmodta vászonra, aki a fekete-fehér felvételeket dutch angle (döntött) kameraállásokkal varázsolta még titokzatosabbá. (A dutch angle, vagyis a holland szög a szorongás, vagy épp a feszültségkeltés fokozása érdekében a kortárs rendezők közül leginkább Tim Burton és Christopher Nolan munkáinál figyelhető meg, de a Félelem és reszketés Las Vegasban című moziban Terry Gilliam is előszeretettel alkalmazta ezt a technikát). A forgatás szinte éjjel-nappal zajlott, Krasker kihasználva a fény-árnyék szerepét, éjszaka leginkább nagylátószögű objektívet használt.
Hogy jobban érzékeltesse a háború utáni gyászos hangulatot, Bécs macskaköves utcáit vízzel locsoltatta fel, amelyek visszaverve a fényt, így még nyomasztóbban hatottak és ezzel hangsúlyosabbak lettek az éjszaka sziluettjei is. Munkáját 1950-ben Oscar-díjjal jutalmazták, a filmet három kategóriában is jelölték (legjobb rendező, legjobb vágás, legjobb operatőr) de csak Krasker váltotta jelölését szoborra.
A harmadik ember méltán híres a zenéjéről is, amit a magyar felmenőkkel is rendelkező, bécsi születésű zeneszerző, Anton Karas komponált. Karas utcazenész volt, akit a rendező a Grinzing negyed egyik mulatójában hallott citerán játszani. Reed, aki különleges, egyedi dallamot keresett filmjéhez, viszont a hagyományos bécsi keringőnek már a gondolatától is szédült, felkérte Karast, hogy komponálja meg a film zenéjét. Karas kezdetben tiltakozott, hisz előtte még soha nem írt zenét. Végül kötélnek állt, s a filmhez írt citeradallamai világhírűvé tették, a citeraeladások száma is hirtelen megugrott, a zenész pedig Bécsben megnyitotta a The Third Man nevű éjszakai klubot, amit haláláig vezetett. A „The Third Man Theme” első néhány ütemét bécsi síremlékére is rávésték.
A film nem csak az operatőrt és a zeneszerzőt tette híressé, de magát Bécset is. Ausztriában a bécsi Apollo Kinoban mutatták be először a filmet 1950. március 10-én, de a helyi kritikusok – a zenéjét kivéve – csak negatív szavakkal illették. Bár a sógorok kezdetben nem kedvelték, hatalmas sikere után már ők is a sajátjuknak tekintették, a Burg Kino azóta is heti kétszer vetíti, angol szinkronnal. Az osztrákokkal ellentétben Amerikában a megjelenésének évében erre a filmre váltottak a legtöbben jegyet. A Práterben található híres Wiener Riesenrad, vagyis a bécsi óriáskerék 1897 óta a város szimbóluma, Sigmund Freud a tengeribetegségek kezelésére is alkalmazta, híressé mégis Martins és Lime kulcsjelenete tette.
A város alatt húzódó szövevényes alagúthálózat a feketepiac virágzása idején különösen nagy forgalmat bonyolított, hisz kiváló búvóhelyet biztosított a csempészeknek és minden törvényszegőnek. A csatornában játszódó jelenetekben a Bécsi Rendőrkapitányság egy speciális egységének, az „Underground Polizeinak“ a tagjai láthatóak. A forgatás itt több szempontból is problémás volt, az ötlet egy brit tiszt félreértése miatt majdnem meg is hiúsult. A földalatti rendőrség felkeltette a tiszt figyelmét, aki egy esetleges titkosrendőrség lehetőségét látta bennük. Csak nehezen sikerült meggyőzni őt az igazságról. De a paranoia Jack Davies hangmérnökön is eluralkodott, ő a forgatáson több titokzatos személyt is felfedezni vélt, akiket valódi kémeknek gondolt.
Mivel a különc és finnyás Orson Welles elsősorban a bűz miatt tagadta meg, hogy leereszkedjen Bécs szennyvízcsatornáiba, a közeli felvételeit a londoni Shepperton Stúdióban, külön e célra felépített díszletben voltak kénytelenek leforgatni. Az sem véletlen, hogy ezeken a felvételeken a színész leginkább hátulról látható, mivel ezeket a jeleneteket dublőrrel vették fel, a futó árnyékfigura a rendezőasszisztens, Guy Hamilton (később számos James Bond mozi direktora) volt. A csatornajeleneteket egyetlen helyszínen forgatták, csak az ügyes operatőri munkának köszönhetően tűnik úgy, mintha több helyszínt is felhasználtak volna.
Der Dritte Man -Tour néven a mai napig tartanak (májustól októberig) csatornatúrákat, amelyek pontosan azokat a helyeket keresik fel, ahol Harry Lime próbált menekülni üldözői elől, hét méterrel a felszín alatt, mindez már 10 euróért igénybe vehető. A filmnek emléket állító Dritte Mann Museum (1040 Bécs, Pressgasse 25.) az egyetlen a világon, amelyet kizárólag egy bizonyos filmnek szenteltek. Az alkotók Les Bennett-re, a Tottenham Hotspur labdarúgójára bízták azt a jól irányzott rúgást, amelyben egy labda pont ott és úgy landolt, ahogy azt a rendező elképzelte.
A kis Hansl eredetileg nem szerepelt volna a filmben, rá a forgatáson figyeltek fel, miután rendszeresen meglátogatta apját, aki világítástechnikusként vett részt a munkálatokban.
A film nagy rajongója Martin Scorsese is, aki még a szakdolgozatát is erről írta, Vince Gilligan, a Breaking Bad és a Better Call Saul alkotója is a kedvenc filmjei közt tartja számon, olyannyira, hogy a Better Call Saul című sorozatban fel is hangzik a The Harry Lime Theme.
A harmadik ember kiállta az idők próbáját. Zseniálisan megírt, izgalmas és lebilincselő alkotás, amely egy képmutató világban életképtelenné váló barátságról, egy barátságon belüli rivalizálásról, a férfibecsületről, árulásról, erkölcsről, szerelemről és mindezek hiányáról is szól. Az egyik legfontosabb mondanivalója pedig el is hangzik a filmben: „Sosem lehet megszokni, hogy kevésbé vagyunk fontosak másoknak, mint ők nekünk.“ 
Az előző kötelező darab:
