Magasságok és mélységek, rendezte: Csoma Sándor, szereplők: Pál Emőke, Trill Zsolt, Nagy Enikő, magyar játékfilm, 98 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Hiányod lassan megszokom
Erőss Zsolt történetét sokan ismerjük, a hegymászó 2013. májusában csúcsdöntést követően, a visszaúton vesztette életét. A Magasságok és mélységek arról szól, hogy felesége és kislánya hogyan dolgozta fel a halálát lépésről-lépésre. Méltó megemlékezés róla ez a film, mely képes arra, hogy életigenlő módon meséljen nekünk a halálról és az azt kísérő ürességről. 
Fent, lent, hullámhegyek, hullámvölgyek, csúcson, topon lenni, ilyen és ehhez hasonló képekkel fejezzük ki az érzelmeinket, lelkiállapotunkat és ez bizonyára nem véletlen, hiszen valamit meghódítani, valaminek a tetején állni semmihez máshoz nem fogható. Az emberek többsége megelégszik azzal, ami van és egyáltalán nem, vagy csak nagyon óvatosan feszegeti a határait, kisebb és könnyebben megvalósítható célokat tűzve ki maga elé. Vannak azonban olyanok, akik ennél sokkal messzebb merészkednek, a többség pedig hajlamos ítélkezni felettük, attól függően, hogy mennyire tartja az adott dolgot hasznosnak. Ilyenkor jön a szokásos „Minek ment oda?” és a „Magának kereste a bajt.”.
Jómagam 2.499 méternél sosem jártam magasabban, ami persze ahhoz képest kimagasló teljesítmény, hogy a Diadalív tetején szédültem, mivel erős tériszonyom van. A határaimat sem szoktam feszegetni, talán legutoljára kollégista koromban a bevitt alkoholmennyiség vonatkozásában, de mindig is csodáltam azokat, akik nem elégszenek meg azzal, hogy ülnek a fotelben és onnan osztják az észt.
Erőss Zsolt nevét és történetét valószínűleg az is ismeri, akit különösebben nem érdekel a hegymászás. Ez a film azonban elsősorban nem róla szól, hanem azokról, akiket hátrahagyott. A feleségéről és a kislányáról, akik a maguk módján próbálják meg feldolgozni, hogy a férj, az apa nincs többé. Streczer Hilda (Pál Emőke) maga is hegymászó volt és a film erős felütéssel kezdődik, mert gyakorlatilag ő az első, aki kimondja, ki tudja és meri mondani, hogy Erőss Zsolt (Trill Zsolt) meghalt, nincs már remény, felesleges és értelmetlen dolog a csodákra várni. Egy elképesztően higgadt, megfontolt és erős nő képe rajzolódik ki, de ez csak a felszín, minden, ami alatta van, az elkövetkező másfél órában ismerszik meg.
Az özvegy igyekszik erősnek mutatkozni, de eljön az a pillanat, amikor megtörik. A legnehezebb feladat talán mégis az, hogy a hatéves kislányát, Gerdát is be kell vonnia a gyászba. Ehhez egy hihetetlenül tehetséges gyerekszereplőt kapunk Nagy Enikő személyében Minden rezdülése hiteles, komolyan megkönnyezi az ember. Hilda a következetlenségből fokozatosan jut el a következetesség felé, miközben megváltozik a viszonya saját magával és a környezetével is. Zsolt végig jelen van, leginkább az emlékekben. Újra és újra felbukkan, hol nyugalmat hoz, hol pedig felzaklatja őt, de a gyász egyben egy tanulási folyamat is. Az egész valahol arról szól, hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant, mert amikor ott állsz egyedül, tehetetlenül és tudod, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, akkor nincs helye annak, hogy „benne volt a pakliban”.
Rengeteg mindent lehet olvasni a témában és magáról a filmről is, ráadásul a közönségtalálkozós vetítéseken Hilda, az alkotók, hegymászók és szakemberek is megszólalnak, mesélnek, de én egyedül akartam lenni ezzel a filmmel. Arra voltam kíváncsi, hogy mindenféle körítés nélkül nekem mit mond, belőlem mit vált ki. A mozi oltalmazó sötétjében bizony megkönnyeztem, mert annyira őszinte és érzelmes. Abszolút sallangmentes, színtiszta emberi érzésekről és gondolatokról szól, nincs túlbeszélve, egyszerűen csak megmutatja a gyász fontosabb állomásait, mindezt teszi szép képekkel, zenével és emlékezetes színészi alakításokkal.
Egy nagyszerű nőt ismerünk meg, aki elveszített egy nagyszerű férfit, semmi több, semmi félremagyarázás. Nem vádol, nem magyarázkodik, nem mondja meg, mit kell éreznünk és gondolnunk, egyszerűen, de mégis méltó módon emlékezik meg és vesz búcsút Erőss Zsolttól. 
