Fehér zaj (White Noise) Rendezte: Noah Baumbach. Készült Dom DeLillo könyve alapján.Főszereplők: Adam Driver, Greta Gerwig, Don Cheadle, Raffey Cassidy, Jodie Turner-Smith, André Benjamin, amerikai dráma-vígjáték, 136 perc, Netflix (13+)
Noah Baumbach a sok-sok apró dráma után most kipróbálta magát egy nagyköltségvetésű, katasztrófafilmes elemeket sem nélkülöző filmben is. Kérdés, hogy mennyire fekszik neki ez a műfaj. A Fehér zajt látva nem igazán.
A 80-as években játszódó filmben a Gladney család feje, Jack Gladney professzor (Adam Driver) Hitlerről oktat az egyetemen, a magánéletében pedig negyedik, viszonylag normális házasságát éli Babette-el (Greta Gerwig) és sok-sok közös, illetve nevelt gyerekükkel egy tipikus amerikai kisvárosban. Aztán egy baleset miatt a környéket ellepi egy hatalmas, kémiai anyaggal teli mérgező felhő, így a család és persze az egész város kénytelen minél hamarabb eltűnni a környékről. És ezalatt a szereplők megpróbálják feldolgozni a halandóság érzését.
Jómagam nem olvastam az eredeti könyvet, de nagyon sokat megfilmesíthetetlennek tartották. Ezt én nem tudom megítélni, mindenesetre ami számomra tény, hogy Noah Baumbach a történetmesélésben ezúttal kudarcot vallott. Ugyanis akármennyire tűnik a leírás alapján egyszerűnek a sztori, valójában azonban folyamatos műfajváltásokkal dolgozik és sokszor érthetetlenül absztrakt eredménnyel jár ez a fajta mesélés.
Alapjában véve jó téma ez egy olyan intelligens rendezőnek, mint Baumbach: a paranoia, az ember saját életének védelme, a létezés felfogása és a halandóság elfogadása szatirikusan előadva, miközben Baumbach a drámában különösen erős tud lenni (Házassági történet). De annyira sokat markol, annyi minden akar lenni, hogy végül két szék közt nem is a padlóra, inkább a szakadékba esik. Részleteiben, egy-egy jelenetben simán lehet találni magvas gondolatokat, de a sok stílusváltás és az, hogy a film igazából nem is egy történetből áll, módszeresen kinyírja az ember érdeklődését. Ugyanis annyira sűrű és annyira sok és töredezett információkat kapunk, hogy a végére a nézőnek fogalma sem lesz arról, hogy tulajdonképpen mit is akartak nekünk mondani. 
Spielberget, a Családi vakációt, Terry Gilliamet is megidézi egy jelenetben, de még a Stranger Things is felbukkan, meg egy kis John Hughes-féle beszélgetés apa és nevelt lánya közt. Nem amiatt panaszkodom, hogy az átlagtól eltérően mesélnek nekünk. Hanem hogy nem működik a dolog. Túl sok ez így egyszerre. Sajnos ebben Gerwig sem tud segíteni, mert egyrészt az ő szerepe nincs jól megírva (nagyjából senkié sem), de a mostanában inkább rendezőként dolgozó Gerwig egyszerűen képtelen a filmben jelen lenni és inkább az érdektelenségével tűnik fel. Kizárólag a hálószobás drámai jelenetében tudja megmutatni, hogy van benne tehetség, de egyébként bántóan semmilyen.
Szerencsére azonban a film nem teljes kudarc: a gyakorlatilag hibázni képtelen Adam Driver itt is uralja a vásznat és sokszor tud szórakoztató lenni. Mellékszerepekben meg Don Cheadle és Jodie Turner-Smith az, aki mindenképp pozitív irányba próbálja terelni a végeredményt. A Driver és a nevelt lányát alakító Raffey Cassidy közös jelenetei nagyon tudnak működni. És ott van Danny Elfman, akinek taktusait nem lehet összekeverni mással és a zseniális zeneszerző még rutinból is képes olyan hangulatot varázsolni, amire más nem nagyon képes.
A film legpozitívabb vonása maga a külcsín: a 35mm-re forgatott filmben nagyon ügyeltek az autentikusságra és végre egy olyan film, ami nem menőzik azzal, hogy a 80-as években játszódik (tehát nem akar direktbe bemutatni nekünk semmi akkori trendi dolgot), hanem egyszerűen csak úgy tesz, mintha akkor forgatták volna. Ez mindenképp a film előnyére válik, mert nagyjából 10 perc után a néző el is felejti, hogy egy 2022-es filmet néz. Az Andreas Gursky fotója által ihletett szupermarket, a benzinkút, a Gladney-család házának minden berendezése annyira pontos és nem tolakodó, a színek pedig a 35mm-es filmnek hála annyira csodálatosak, hogy tulajdonképpen ez és Driver játéka megmentik a Fehér zajt a teljes kudarctól.
Ha részleteiben kell nézni a filmet, akkor meglehetősen impozánsnak mondható. Sajnos a kevesebb mindenképp több lett volna. Talán egy mini sorozattal jobban jártunk volna, akkor lett volna idő kibontani a filmet és hihetőbbé tenni. De így két és negyed órába sűrítve a sztorit paradox módon unalmassá és érdektelenné teszi. Szomorú, hogy pont egy Noah Baumbach az, aki ezúttal nem hagy időt megemésztenie a látottakat. De legalább a stáblista alatti táncolós jelenet az LCD Soundsystem új dalával ad némi kárpótlást a csalódott nézőknek.
