Tár, rendezte: Todd Field, szereplők: Cate Blanchett, Nina Hoss, Julian Glover, amerikai zenés dráma, 158 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Egy inzultálóan kifinomult felkiáltójel
Határozottan ráfogsz a karmesteri pálcára. Előtted a teljes szimfonikus zenekar, akikkel már fél éve minden áldott nap erre a koncertre próbáltok. A kottád széljegyzetei emlékeztetnek az összes olyan fogásra, amitől ez a Te műved. A következő órákban a közönséget a kreatív döntéseid mágikus hatása alá fogod vonni. Te vagy Lydia Tár, a Művész. És nincs az a közönségben megcsörrenő telefon, ami az alkotásod útjába állna. Vagy mégis?
Lydai Tár szerepét mintha Cate Blanchettre öntötték volna. Nem csak képletesen, hanem tényleg. Ha ő nem vállalja el, Todd Field nem készíti el a filmet, ezt a legelején leszögezte, mikor megkereste a színésznőt a szereppel. Blanchett elemi erővel vetette magát bele abba, hogy hitelesen adja át egy világhírű komolyzenei kortárs ikon minden rezdülését: a színésznő saját karmesteri vezénylése alapján adja elő a komolyzenei darabokat a film nagyzenekara, és zongorázni is megtanult olyan szinten, hogy az előadásmódjába egy vájt fülű zenekritikus se köthessen bele. Nem lepődünk meg, hogy Blanchett pályázik a szereppel az idei női főszereplő Oscar-díjára. Egyébként külön érdekesség, hogy a zongoratudását a budapesti Zeneakadémia tanárának, Virág Emesének köszönheti, ugyanis épp hazánkban tartózkodott, mikor a szerepre készült. 
Blanchett felkészültségén túl maga a film már a legelején egy nagyon figyelemreméltó húzással bizonyítja azt, hogy a komolyzenei világhoz a lehető legnagyobb odafigyeléssel viszonyul: egyből a kezdőjelenet után egy hosszas felsorolást láthatunk azokról a zenei szakemberekről, akik közreműködtek a Tár születésében. Erre az „elő-stáblistára” azért van szükség, mert az amúgy fiktív Lydia Tár személyén keresztül az alkotók nagyon érzékeny témákat feszegetnek, és fontos a nézőnek, hogy lássa: itt nem egy külső szemlélő szubjektív kritikájáról van szó a komolyzenei élettel kapcsolatban, hanem egy egész művészeti szcéna megmozdulásáról, hogy párbeszédre hívják az embereket egy olyan jelenségről, ami évszázadok óta velünk él. Mégpedig, hogy egy művész alkotói géniusza legitimizálhatja-e emberi alantasságait.
Todd Field rendező kifinomult módon avat be főhősünk történetébe. Először megkapjuk a pontos leírását annak, hogy a szakma szemében ki Lydia Tár. Ő egy kimagasló pályájú karmester, a nagy Leonard Bernstein tanítványa, Gustav Mahler szakértője, szakmai előmenetelét a Shipibo-Conibo törzs több éves tanulmányozásával is fűszerezte, most pedig a világ egyik legjobb zenekaraként aposztrofált Berlini Filharmonikus Zenekart vezényli. Majd csapó, teljes nézőpontváltás, és elkezdődik a végfőcímig tartó vágta, ahol jelenetből-jelenetbe ugorva próbáljuk megfejteni, hogy ki is lakozik a sztárművész imázs mögött.
Látjuk karmesterünk szakmai- és magánéletének látszólag véletlenszerűen kiragadott jeleneteit, párhuzamosan több nyelven zajló – esetenként direkt fordítás/felirat nélkül hagyott – kommunikációját a környezetével, ami egy vérbeli intellektuális nyomozójátékká alakul. Ez egyben erőssége és gyengesége is, ugyanis nagyon azon múlik az élmény, hogy mennyire tudunk azonosulni az egyedi rendezői koncepcióval. Viszont vitathatatlan, hogy egy művészetről szóló film legyen szerzői, és ezt becsülettel teljesíti. 
A film fő témája a Lydia és a korábbi, illetve jelenlegi tanítványai, patronáltjai, munkatársai között kialakított viszonyrendszer, amiben az elejétől érezhető, hogy valami nagyon nem stimmel. Sztár, és vannak allűrjei, ez tiszta sor. De az elejtett félmondatok, a szereplők megjegyzései fokozatosan teszik egyértelművé: a Tár egy #metoo film. Maga a bántalmazó művész szemszögén keresztül mutatja be, hogy a hatalomittasság nemtől, kortól, nemi vonzódástól, és művészi pozíciótól függetlenül képes az ember lelkét eltorzítani, és beláthatatlan tettekre ösztökélni. De ezt az utóbbi kifejtést csak én állítom, mert a filmben sehol nem hangzik el ennek töredéke sem direkt módon.
A film erénye, hogy mer nagyon ellentmondásos kérdéseket feltenni, miközben a válaszokat a nézőre hagyja. Lydiát látom, ő életét kísérem, szurkolok is neki helyzetekben, miközben egyre egyértelműbb, hogy egy zaklató személyiséggel azonosultam. Vajon én is így viselkednék, ha ekkora hatalom kerülne a kezembe? Kihasználnám, hogy rengetegen keresik kegyeimet? Lehet, hogy az emberek feletti kontroll a kábítószerem? És mit kezdjek azzal, hogy ez a magasművészeti világban is egy létező jelenség? A közösségi média segíti ennek a leleplezését, vagy csak ront a helyzeten? Rengeteg izgalmas kérdés, ami párbeszédre hív. És a film be is indította ezt, sokan magasztalják, és szintén nem kevesen becsmérlik azt, hogy ilyen módon állt bele a művész erkölcsi leleplezésének témájába. 
De ne feledjük, nem ez az első film, ami hasonló témát boncol! Anthony Hopkins már közel 20 éve eljátszotta a Túlélni Picassót című filmben azt a Pablót, akivel ha egy mód van rá, semmilyen személyes kapcsolatba nem akarnánk kerülni. Viszont ott még külső nézőpontból vizsgálhatjuk a világhírű alkotó visszás személyiségjegyeit, a Tár már belehelyez egy nagyon izgalmas folyamatba, ami igazán modernné és aktuálissá teszi a filmet. Feltűnhet, hogy a filmben rendszeres mellékszereplő az okostelefon, és annak közösségi média funkciói. Lydia még nem ennek köszönhetően lett sztár, nem is érti ennek működését, viszont a fiatalok már pontosan tudják, hogy mekkora hatalma van egy jókor, jó helyre elhelyezett üzenetnek, posztnak, élő közvetítésnek.
Picasso életében már járt róla a szóbeszéd, hogy zaklató személyiség, de a halála után 23 (!) évnek kellett eltelnie, hogy egy a magánéletét tárgyaló könyv alapján elkészüljön a Túlélni Picassót, ami ezt a tényt nem csak egy széljegyzetként kezeli az alkotói munkásságának méltatása mellett. A Tár viszont már most itt van, és bár direkt nagyon elegánsan és diplomatikusan olyan főszereplőt választott, aki senkinek nem feleltethető meg a komolyzenei szakmában, viszont pont emiatt egy nagy felkiáltójel mindenki számára.
A film utolsó 10 perce egy olyan katartikus befejezésre hív, ami garantálja, hogy az addig nagy befektetést, és szellemi nyitottságot kívánó művet, ha újranézzük, akkor teljesen más filmet fogunk látni, mert rendezésileg minden a helyére kerül. És indulhat a párbeszéd a művészet emberi témáiról attól kezdve, hogy minek kell egy elvont két és fél órás filmet néznem egy kitalált karmesterről, egészen addig a Hamvas Béla által felvetett gondolati magasságokig, hogy mi a libidóművészet, és ki tekinthető az ösztönein túllépő valódi alkotó embernek. Én bármelyik diskurzusban szívesen részt veszek, ameddig ilyen filmek készülnek.
A Tár nem könnyű darab, nem való mindenkinek, viszont biztos vagyok benne, hogy hivatkozási alap lesz évtizedek múlva is, mint a magasművészet moralitásának korhű felkiáltójele.
[…] #Library #Criticism Credit […]