Eltűnt (Missing), rendezte: Nicholas D. Johnson, Will Merrick, szereplők: Storm Reid, Nia Long, Amy Landecker, Daniel Henney, Joaquim de Almeida, amerikai dráma, thriller, 111 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Az eltűnt képernyőidő nyomában
Bújod a képernyőt, ahogy mindenki más, akár napi több órán át. Ha felnézel, meglátod a többieket, és levonod a következtetést: ez bizony nagyon unalmas látvány. A Keresés után az Eltűnt is bizonyítja, hogy másodszor is lebilincselheti még a nézőt az, hogy egy teljesen hétköznapi főszereplő folyamatosan monitorokat bámul, pont, ahogyan mi is.
Az Eltűnt sztorija June körül forog. És lelövök egy poént: nem ő tűnik el. Illetve mégis, mert szabadságra vágyó fiatalként állandóan láthatatlan lesz anyja számára, próbál megszabadulni zaklató „merre vagy drágám?” és „mikor érsz haza bogaram?” hívásai és üzenetei elől, több-kevesebb sikerrel. Ezért a film kezdetén óriási megváltásként éli meg, hogy édesanyja az új barátjával lelép egy hétre nyaralni Kolumbiába, és végre azt csinálhat amit akar. Még némi költőpénzt is kap, szóval garantált, hogy nem fog unatkozni. Az önfeledt helyzetet két dolog árnyékolja be: egyrészt ezen a héten van apák napja, és June apukája évekkel ezelőtt meghalt, ráadásul anyukája is éppen pár országgal arrébb bulizik, ahelyett, hogy vigasztalná őt. Másrészt meg amikor kimegy a reptérre, hogy felvegye a hazaérkező szerelmespárt, akkor hoppon marad. De hova tűntek? Bajuk esett? Elrabolták őket? Vagy csak folytatják a közösségi média posztjaik alapján kiváló hangulatú nyaralást, és elfelejtettek szólni? Esetleg személyazonosságot váltottak vagy elrabolták őket az ufók?
Sok forgatókönyv villan át egy kamaszlány agyán, és az Eltűntben egy igazi fordulatokban és műfajokban gazdag utazást teszünk, hogy felderítsük a fenti kérdéseket. Ráadásul ezt a nyomozást kizárólag hétköznapi digitális eszközök képernyőin keresztül tárja elénk a film.
Az Eltűnt nem az első film, ami ilyen egyedi elbeszélésmódot alkalmaz. A nemzetközi szakzsargonban screenlife névre keresztelt műfaj, amit magyarul”képernyőmozi”, vagy némi kreativitással „monitörténet” módon fordíthatnánk, az elmúlt tizenpár év, azaz a netkorszak szülötte. Gyökerei azonban egészen a Terminátor T-800-as adatokkal teli képernyő-látásmódjáig, sőt, az azt ihlető eredeti 1973-as Westworld – Feltámad a vadnyugat film fegyverforgató robotjának pixeles belső nézetes jelenetéig visszavezethetőek. A lényeg, hogy a film történéseit már egy másik kijelzőn át látjuk, ami elég meta élmény annak tudatában, hogy maga a filmet is egy képernyőn nézzük.
A screenlife filmek egyik úttörő alakja Timur Bekmambetov, aki executive, azaz ügyvezetői/kivitelezői producerként bábáskodott az Eltűntön, és annak előzményén, a 2018-as Keresés felett is. De Bekmambetov a műfajjal kísérletező kedve már a Profil és az Éjszakai őrség pár jelenetében is megjelent, folyamatosan feszegeti a történetmesélés technológiai határait.
Az az igazság, hogy annyira egyedi az élmény, főleg egy nagyközönségnek szánt filmben, hogy így 2023-ban is igen frissnek hat egy történetet úgy végigkövetni, hogy nem hagyjuk el a digitális kijelzők világát. Ahogy a Keresésben, itt is számítógép képernyőkön való internetes böngészés, fájlmozgatás, videólejátszás csetelés, valamint telefonkijelzők app használata, és biztonsági kamerák élő közvetítései is a repertoár részei, a teljesség igénye nélkül. Mindez profi youtubereket megszégyenítő kreatív vágással és vizuális gegekkel megbolondítva, ami miatt nagyon is élethűnek, a hétköznapjaink valóságához közelinek érezhetjük az Eltűnt világát annak ellenére, hogy közvetlenül nem látunk belőle semmit, csak amit a monitorok engednek.
Valahol szürreális élmény, hogy ettől lesz ma valósághűnek valami, hogy nem is törekszik, hogy a valóságot mutassa be. Ahogy említettem, ezt a stílust már kivétel nélkül megtapasztalhattuk az alkotók Keresés című, amúgy kiváló filmjében, és korábban pár más rokonfilmben is. Akkor miben nyújt többet az Eltűnt, hogy nem válik önismétlővé a formátum? A mozi első öt percében ezen aggódtam, mert nagyon úgy festett, hogy ugyanazt fogom végignézni, mint 5 éve. Ami nem is lenne csoda, hisz a film bevallottan a Keresés folytatása antológia formában, még a munkacíme is Keresés 2 volt eredetileg. Azonban szerencsére volt elég ötlet az alkotók tarsolyában, amitől nem hat öncélú bőrlehúzásnak egy újabb screenlife moziélmény.
Az Eltűnt erénye, hogy túllép azon, hogy csak egy nagy detektívsztori legyen, ahol June (Storm Reid az Eufóriából ismerős, ott Gia Bennettet játszotta) kutatását követjük édesanyja fura kolumbiai nyaralás kapcsán. Mert így, amikor több gyanúsítottunk is lesz, aki miatt nem jelentkezik az eltűnt szülő, akkor mégis csak egy Agatha Christie-s „whodoneit”-ban érezzük magunk, de ez később ügyesen keveredik thriller elemekkel, sőt, egy kis horrorba hajló jelenetbe is belekóstolunk, és még romantikus film, meg családi dráma is kiegészíti ezt az eklektikus tehno-bravúrt.
A film első jelenetében ott van a kedvenc újításom, hogy láthatjuk az internet működését több, mint tíz évvel ezelőtt, ami tuti nem kevés nosztalgiát ébreszt a 30 pluszos korosztályban. És közben folyamatosan tele van a film apró poénokkal, amikben a tipikus eszközhasználatunk mókás elemei jelennek meg, kezdve videóhívásokban való bénázásoktól a kompromitáló információkat tartalmazó ablakok kétségbeesett elrejtéséig, amikor valaki hirtelen mögénk lép. És mindezek kikacsintások és műfaji játszadozások közepette pedig ott van a fordulatokkal teli dráma, hogy rájöjjünk, pontosan ki tűnt el és miért.
Szóval szkepszisem hamar szertefoszlott a film alatt, és úgy látom, méltó önálló folytatást kapott a Keresés. Az Eltűnt tud sokkoló lenni, vannak benne erősebb idegzetűeknek szánt jelenetek, amit volt, hogy öncélúnak éreztem. Viszont a végkifejlethez való menetelésben minden a helyére kerül, és igazán jól összerakott, őszinte érzelmekkel teli befejezést kapunk.
Az számomra óriási kérdés, hogy az alkotókban maradt-e még potenciál egy újabb mozira. A Tőrbe ejtve nyomozós film, és folytatása Az üveghagyma, illetve az épp készülőben lévő 3. rész stílusban az ellenpárja is lehetne a Keresés-Eltűnt párosnak, mivel az a legklasszikusabb krimi elbeszélésmód hagyományaihoz nyúl vissza. Megtapasztalhattuk, hogy egy jó rendező kezében kiválóan tud működni, akár kétszer is. A screenlife megoldása Nicholas D. Johnson rejtvényfejtős víziójának itt még jól működött, de van egy olyan gyanúm, ha ilyen léptékben akar licitálni az elődre a folytatás, akkor ott már egy erőltetett filmet fogunk kapni. Kívánom, hogy ne legyen igazam, mert amúgy szívesen néznék még ehhez hasonló „monitörténeteket”. 
