Macskaland (Mon chat et moi, la grande aventure de Rroû / A Cat’s Life), írta és rendezte: Guillaume Maidatchevsky; szereplők: Capucine Sainson-Fabresse, Corinne Masiero, Lucie Laurent, Nicolas Umbdenstock; francia-svájci családi film, 84 perc, 2023 (6)
A kis kedvenc titkos élete
Ha a Marvelekben az átlagember szemével macskáknak látszó flerkeneket most a cirmosok közé soroljuk, akkor az idei ősz minden hónapában szerepel olyan magyar mozipremier, ahol fontos státuszt kaptak a kis szőrös jószágok. A Cicaverzum után a górcső alá most a francia-svájci Macskaland kerül, ami hazai társával ellentétben pontosan az, aminek látszik, nem is akar több lenni annál, ráadásul egyik aspektusában bőven felülmúlja az elvárásokat. Mondjuk, nem a sztorijával…
Mert hát ez a történet olyan botegyszerű, mint a Hallmark Channel komplett termése az elmúlt 30 évből. Nem mintha bármi mást vártunk volna, így a Macskaland egyáltalán nem árul zsákbamacskát. Rroû egy padláson élő kiscica, aki testvéreinél különcebb és jóval kíváncsibb, szeretve a magaslatokat. Akkor is épp elrejtőzik, amikor a 10 éves Clémance (Capucine Sainson-Fabresse) és barátnője összegyűjtik a többieket, indulás előtt azonban Clem csak megpillantja és azonnal a szívébe zárja a kölyköt. Titokban hazaviszi 4. családtagként, mit sem sejtve arról, hogy anyja, Isa (Lucie Laurent) és apja, Fred (Nicolas Umbdenstock) már a különköltözést tervezik, de csak az utolsó közös nyaralás után.
Clem persze nagyon összenő a szőrmókkal, nyilván nem akarja különtölteni tőle a nyarat, ezért magával viszi a kis erdei házba, amelynek környezete kész Kánaánná válik Rroûnak. Hajthatatlan kíváncsiságával felvértezve kiszabadul a lakásból és megismeri a környék egyik nőstényét. A szomszédban a folyton undok és mogorva, kutyájával élő vadász, Madeleine néni (Corinne Masiero) viszont magához hűen nem néz mindent jó szemmel.
Aki bármi váratlan fordulatra vagy eredetiségre vágyna, az nem ettől fogja megkapni. Ez egyben az egyetlen hiányosság, igaz elég nagy, viszont mivel ha nem is az első percek, de az első emberi pillanatok teljes mértékben belövik műfajon belül a milyenséget, így egyáltalán nem lesz zavaró az, hogy egy teljesen, kvázi semmilyen sztorit kapunk, mert nem az a lényeg. Ezt már a nyitány érzékelteti, arról később.
Az egyetlen dolog, ami még ment valamennyit a Hallmark hasonlaton, hogy egyrészt nem megy rá direktben könnyfakasztásra, másrészt érezni az európai konzervtáp ízét. Az amcsiknál tuti lehetett volna még pár túlzó sziruppal és sablonnal növelni a tétet, csökkentve a késztermék megítélését. Itt nem minden történik úgy, ahogy az óceán túloldalán történne, de francia filmet is sanszosan nem most látunk először…
Corinne Masiero kiemelkedik a stábból, még ha a Reszkessetek, betörők!-ökből igen jól ismert „zord külső, nagy szív” figurát is játssza, karizmája magával ragadó, nem lehet majd nem kedvelni unszimpatikus jellemvonásai ellenére. Az emberi főszerepben Capucine Sainson-Fabresse is remek találat, noha nem csinál semmi igazán kiemelkedőt, nem fogjuk majd az emlékezetes gyerekszereplők és nagy színészfelfedezettek közé sorolni, amikor eszünkbe jut majd a film – aminek pár lentebb jövő hajlékony testrésze miatt biztosan így lesz – akkor mindenképp kellemesen tekinthetünk rá. A szülők szála viszont erőtlen és ez beárnyékolja a Masiero által jött erényeket, ugyanis Isa és Fred kapcsolata annyira háttérbe vonul, majd Fred maga karakterként is hirtelen olyan mellékes lesz, ami még elvárások nélkül is bántó.
Vagy túlságosan megvágott, habár ha 84 helyett mondjuk 91-2 percig felkúszott volna a „játszóidő”, az még a legkisebbeknek is emészthető maradt volna. Ugyanis dögivel vannak olyan részek, amik kizárt, hogy ne kössék le őket, de felnőttként is elismerhessük azokat!A technikai zsenialitás előtt még muszáj megemlíteni az alkotás legfeszültebb és drámaibb emberi jelenetét egy felbőszült vaddisznóval, amely olyan hatásos, hogy az arra hajlamos bárkit megdöbbentheti. Nem kell olyanra készülni, mint Leo és a grizzly bunyója, vagy előbbi meleg ágyának és hideg ételének ábrázolására, de kicsiben valami olyat kapunk. Ez érhette a 6-os karikát, ám nem hiába emeltem ki, hogy emberi főszereplő, emberi jelenet… ugyanis a Macskaland igazi ereje, ami minden elvárást felülmúl, az maga a macska és maga a kaland.
Azok ugyanis nem játékfilmbe illőek! Mármint szokatlanok ebben. A természetfilmes megközelítés olyan gyönyörűen ül rá az „akciójelenetekre”, hogy az egészen egyedi élményt nyújt. Nem csak azért, mert keveredik a két filmnyelv azzal, hogy pl. narrátor nincs, de érezni rendes dramaturgiát, miközben az operatőri és vágói munka olyan perspektívákat használ ki, amiktől drámaiak és feszültek lesznek az emberi szemmel leghétköznapibb dolgok és környezetek.
Az élményt nem fogja lerontani, ha példaként felsorolok párat.Mint mondtam, a nyitány nem határozza meg a családi történet milyenségét, mégpedig azért, mert percekig nincs dialóg. A padláson élő cicacsalád a háztetőkön vadászó, szigorúan aggódó mamával konkrétan gyerekbarát horrorként mutatja be az egér szemszögéből a közeledő fenyegetést, hol árnyakkal, hol mancsok mutatásával, szinte hitchcocki thriller hangulatot előidézve. Az se kutya, ahogy a macskák elkezdenek teljes kíváncsisággal fülelni az ajtó mögötti hangokra, s ahogy azok erősödnek és a léptek is közelednek, hirtelen ijesztővé fognak válni a padló magasságából látható lábfej sziluettek, holott csak a két kislány érkezik.
Láthattunk már videókat (néha animációkat) arról, hogy ugyan mit csinálhatnak kis kedvenc nyávogóink akkor, ha egyedül maradnak otthon, mert a gyerek épp a közoktatásban tölti óráit, a szülők meg a melóhelyen várják a pénteket. Általában alszanak, néha elmennek inni vagy alomra, majd kb. ugyanoda visszafeküdve vadásznak tovább álmukban, alig változtatva testhelyzetet. De mi van, ha az elől hagyott táp kifogy, és a bendő megint üres? Az éhség által okozott őrület párosulva a kiskori kíváncsi hiperaktivitással egy szenzációs montázst szül szavak nélkül, a zenei aláfestést a képi látvánnyal ellentétben már a stáblista alatt elfelejtjük.
Vannak még hasonlók vidéken is, de azokra spoilerek és a picit csökkenő erejük miatt nem térek ki. A megvalósítás ezekben szintén csodás, ám addigra hozzászokhattunk az eszköztárhoz és bár az ötletesség továbbra is jelen, a kevésbé intenzíven megélt élmények már nem úgy maradnak meg, mint amikkel levettek a lábunkról. Ahogy a Mia és a fehér oroszlán esetében, úgy itt is látványos a forgatás alatt eltelt idő, hisz a pár hónapos Rroût valósan látjuk felnőni, bár a sztoriban eltelt idő ehhez rövidebb a kelleténél. A mai fiatalok olyan gyorsan felnőnek…
A Macskaland tehát egy teljesen a semmiből jött kellemes meglepetés a maga egyedi látásmódjával, amivel több, mint aminek látszani akart. Az emberi szál olyan, amilyen, de abban nem is akart megújító tökéletességre törekedni. Amiben viszont igen, abban hibátlanul megtette. Ez egyáltalán nem jön át a trailerből, viszont ami igen, az minden zseniális technikai mesterfogása ellenére sem mentesíti a filmet, így összességében ugyan középszer, érzésre nem annak fog tűnni, ha az embert elkapja a nyitó pár perc szöveg nélküli dramatizált, házi macskás David Attenborough feelingje. Tudatosan nem üldözték a perfekciót, mégis többet hoztak ki lehetőségeikből, mint arra gondolhattunk volna. A Cicaverzummal ellentétben itt bizony végigment és kiteljesedhetett az alkotói eredetiség, amit szerény módon előzetesen ki sem emeltek. A Macskaland pedig így egy igazi, szívmelengető gyöngyszemként élhető meg.
