Mind idegenek vagyunk – kritika


mind idegenek vagyunkMind idegenek vagyunk (All of Us Strangers), 2023. Írta és rendezte: Andrew Haigh. Szereplők: Andrew Scott, Paul Mescal, Claire Foy, Jamie Bell, angol filmdráma, 105 perc, 2023 (18)

Az emberi kapcsolatok idegenségének tükröződései és visszhangjai

A Mind idegenek vagyunk felnőttfilm, de nem a benne megjelenő szexualitás miatt, hanem a témája miatt: ez a magány és az újrakezdés mozija, ami eközben úgy mesél az emberi kapcsolódásainkról, hogy ehhez a szüleinkről és a hozzájuk fűződő viszonyunkról mutat tükörképet. A főbb szerepekben két kiváló színész, a Ripley szériával is épp nagyot futó Andrew Scott és a Normális emberekből Paul Mescal. Nem ok nélküli a tavalyi év jelölés- és díjesője sem nekik, sem az alkotóknak.
mind idegenek vagyunk 3
A film Jamada Taicsi japán regénye alapján készült (itthon Idegenek címmel adták ki). Szinte megjelenése után azonnal, még 1988-ban forgattak Japánban egy filmadaptációt, de ez a mostani feldolgozás mindkettőtől különbözik, mert a Mind idegenek vagyunk egy sokkal személyesebb történetben meséli újra a könyv alapötletét.
Én jellemzően nem vagyok ellene, hogy tudjam, mi fog történni egy filmben, de erről most szinte semmi információm nem volt, és én sem fogok a történetről írni, mert minden esemény a vászon/képernyő előtt nyer értelmet. Ne gondoljon azért senki a Tenet bonyolultságára, csak azért titkolózunk, mert ez egy olyan alkotás, ami tökéletesen elmeséli önmagát, minden előzetes tudás csak ront ezen az élményen. Ráadásul mindezt gyönyörűen teszi.jamie belleAzt mondják, hogy egy könyv vagy film akkor szólhat a legtöbb emberhez, ha a lehető legszemélyesebb a története. Andrew Haigh a film írója és rendezője a saját felnőtt-és gyerekkoráról mesél nekünk, miközben belekapaszkodik ebbe a könyvbe. Olyannyira így volt ez, hogy a forgatás nagy része az ő egykori házában valósult meg, amit a saját fényképei alapján formáltak újra. Ide érkezik meg a filmbeli alteregója, hogy a szüleivel (akik lehetnének az ő saját szülei is, a szereplőválogatásnál ez is fontos volt) rendezze a viszonyát. A személyesség ellenére mégis mindenki magára ismerhet a filmben, még úgy is, hogy az egyik konfliktus a főszereplő nyolcvanas években eszmélt melegsége, mert végül ez is olyan dolog, mint egy rossz titok: valami, amit gyerekként féltünk elmondani a szüleinek önmagunkról, mert különbözött attól, amit ők vártak tőlünk.mind idegenek vagyunk 2A film összességében két dologról beszél: egyrészt a fent említett szülő-gyerek kapcsolatról, de egy csavarral változtatva a dinamikán, mert mit tennél, ha már felnőttként folytathatnád le a fontosabb beszélgetéseket a szüleiddel? Ha lenne lehetőséged és tudásod megvédeni az álláspontodat, és ha ők is komolyan vennének? Vagy ugyanez megfordítva: mi lenne, ha nem egy bizonytalan és tőled függő gyerekért kellene rettegned, hanem megláthatnád, hogy mivé lesz, ha felnő? És egyáltalán, tudod-e rendezni a későbbi kapcsolataidat addig, amíg a szüleiddel valót nem? A nehéz kérdések mellett a film optimizmusát mutatja az, ahogy megadja ezt a lehetőséget a főszereplőjének.
Míg a másik olvasatában egyszerűen két ember találkozásáról szól, ami olyan, mint bármelyik másik: dadogós, furcsa, bizonytalan, de mégis szexi, habár kevesen mutatják be ezt ennyire érzékletesen, mint ahogy ez a bő másfél óra teszi. Talán az is kellett hozzá, hogy ennyire lecsupaszítsanak mindent: alig vannak helyszínek, a négy szereplőn kívül csak a háttérben mozognak emberek, azok is a lehető legkevesebb alkalommal. Semmi sem vonja el a figyelmünket róluk.mescalAz író/rendező két korábbi munkája köszön vissza a filmben: az egyik a Hétvége, amit ugyanilyen készítői felállásban forgatott még 2011-ben, és én nagyon szerettem. Röviden a történetéről: egy hétvégi, alkalminak induló kalandról szól, érzékenyen és valóságosan megmutatva egy kapcsolat indulását és végét, ugyanolyan finoman, mint ebben a filmben.
A másik egy sorozat, az OA (2016-2019), amin Andrew Haigh csak rendezőként dolgozott. Ebből a hangulat és a téma ismétlődik: valóságon túli elemekkel dolgozik ez a film is, de csak azért, hogy még őszintébben beszélhessen ugyanerről a valóságról. A képi megjelenítés gyönyörű, lassú és merengő (az operatőr Jamie Ramsay). A színészek testével és arcával, mint helyszínnel és változóval játszik a kép, valamint ajtókkal és tükrökkel – folyamatosan finomítva azt, hogy milyen kizárni vagy beengedni az embereket, és hogy kik is vagyunk mi: a húsunk és a bőrünk, vagy csak az, ami ebből viszont látszik.mind idegenek vagyunk 1A színészek hibátlanok: Scott és Mescal nem ok nélkül korosztálya kiemelkedő tehetségei, előbbit tavaly Oscarra jelölték a Volt egyszer egy nyár depressziós apukájaként, míg Andrew Scottot nemrég a Ripley sorozat kapcsán is méltattuk. A köztük lévő kémia az egyik legerősebb az elmúlt évekből. A színészek korábban nem ismerték egymást, de azóta közeli barátságban vannak. A filmbeli erotikus jelenetek szépek és valóságosak, de soha nem öncélúak, hiszen eszközként mutatják meg a felnőttlét egyik legtisztább kapcsolódási formáját. (Érdekesség: már ennél a filmnél is egyértelmű volt, hogy igénybe vesznek intimitás-koordinátort ezekhez a jelenetekhez.)
A két másik szerepben Jamie Bellt érzékeny és szűkszavú érett férfiként láthatjuk, Claire Foy pedig néha keményebb, mint A koronában volt. A film nem csak a képekkel, hanem a hangokkal is játszik, szinte csak zajokkal festik alá a történetet, de ha zene szól, akkor egyenesen a The Power of Love a Frankie Goes to Hollywoodtól, ami bátor választás, de egyáltalán nem esik le a képernyőről. Az író/rendező egy interjúban beszélt is arról, hogy milyen fontos volt neki a popzene, amiben bátran megélhette azokat az érzéseit, amiket gyerekként még nem tudott, és amiket talán ezzel a filmmel most mégis sikerült rendeznie.

Összességében ez egy nehéz alkotás, az a fajta, amelyik bemászik a bőröd alá, de közben mégis végig a kanapéhoz szegez a szépségével, hogy végül megadja a feloldozást.85

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Robotálmok - kritika
Következő cikk A Dűne: Második részén is lehet azért nevetni - videó