A boldogság ügynöke, rendezte: Zurbó Dorottya, Arun Bhattarai, szereplők: Amber Gurung, magyar-bhutáni dokumentumfilm, 94 perc, 2024., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
„Happines is a place”
A monostor gyermekei után néhány évvel Zurbó Dorottya ismét ellátogatott Bhutánba, ahol ezúttal a lakosság boldogságának felméréséről készített dokumentumfilmet. Kamerája csak megmutat, kommentár nélkül követi a kérdezőbiztosokat, nincsenek interjúk, nem hallhatóak instrukciók. Érdekes és tanulságos A boldogság ügynöke, ami egy távoli, a nagytöbbség számára ismeretlen kultúrába kalauzol el minket. 
Ebben a rohanó, elanyagiasult világban – ahol egyes hazai vélemények szerint mindenki annyit ér, amennyije van és aki 39 évesen nem csinálta meg magát, az már nem is fogja – a boldogság fogalmának meghatározása és egzakt módon történő mérése lehetetlen küldetésnek tűnik. A boldogság ugyanis egy szubjektív dolog, mindenkit más tesz boldoggá és az sem mindegy, hogy egy pillanatnyi állapotról beszélünk vagy életünkben folytonosan, de legalábbis hosszabb időszakon keresztül jelen lévő érzésről. Létezik azonban egy kis ország, ahol mégis megpróbálkoztak, megpróbálkoznak ezzel. Zurbó Dorottya 2017-ben bemutatott filmje, A monostor gyermekei már betekintést engedett a bhutáni hétköznapokba, most pedig visszatér az országba, hogy más szemszögből nézve folytassa a kalandozást rendezőtársával. Na de hol is van ez a Bhután és miért is olyan fontos az emberek boldogsága?
Mind kiterjedését, mint pedig lélekszámát tekintve Bhután (szokás a Sárkány országának nevezni) egy kis ország, mely a Himalája szívében helyezkedik el India és Kína tibeti régiója között. Területe nagyjából feleakkora, mint Magyarországé és kevesebb, mint egymillióan lakják. A több ezer méter magas hegyek között ősi buddhista kolostorok rejtőznek. Az élet itt sokáig mindenki elől elzárva folyt (az angolok sem tudták gyarmatosítani), csak a hetvenes évek közepe óta látogatható a turisták számára, de csak korlátozottan (a napidíjat szándékosan nagyon magasan tartják). A modern élet vívmányai is nagyon lassan törtek be ide, természetesen van autó, televízió és internet (igaz, csak 1999 óta), de sokan ezek nélkül élik a mindennapi életüket. 
A világ egyik legfiatalabb demokráciájáról van szó, az alkotmányos monarchiába történő békés átmenetet a sikeres választások legitimálták. A nép továbbra is ragaszkodik szeretett királyához, aki elhozta számukra a békés, kiegyensúlyozott és kiszámítható életet. Az országban az 1950-es évekig feudális állapotok uralkodtak, nem volt úthálózat, komolyabb ipar, de még papírpénz sem, az analfabéta lakosság távoli, a világtól elzárt falvakban élt áram nélkül és robotolt (valamint terményadót fizetett) a földeken.
A hírekben is ritkán hallani az országról, azonban a bruttó nemzeti boldogság bevezetésével sikerült felhívnia magára a figyelmet. 2008-ban vezették be a parlamentális demokráciát. ennek folyományaként sikerrel fejlesztették a közoktatási rendszert és elterjesztették az angol nyelvet (a lakosság ugyanis 20 nyelvet beszél). Az egészségügyi ellátás ingyenes (a modern nyugati orvoslás és a helyi, tapasztalatokon alapuló természetgyógyászat békésen megfér egymás mellett), a külföldi gyógykezelést az állam fizeti. A kormányhivatalokban, iskolákban, kolostorokban kötelező a nemzeti viselet. Az államvallás a vadzsrajána-buddhizmus, ami alapjaiban határozza meg az itt élők életét (a vallásszabadság azonban csak névleges, a nem buddhistákat gyakran zaklatják a hatóságok). Az ország alkotmánya a világon egyedülálló módon írja elő, hogy a kormánynak és a királynak egyaránt a bhutáni emberek boldogságán kell munkálkodnia. Happines is a place, szól az ország turisztikai szlogenje is, és valóban, az egész világnak tudtára akarják adni, hogy bizony az itt élők mindenki másnál boldogabbak. 
Bhutánban úgy tartják, hogy egy ország fejlettsége (és fejlődése) nem csak az anyagi javakban, a termelésben és a fogyasztásban, a GDP-ben mérhető. A Boldogság Kutatóintézet folyamatosan méri és kutatja az emberek boldogságát, melyre létrehozták a nagyon tudományosnak ható boldogságindexet és a kapott eredmények alapján határozzák meg a soron következő ötéves fejlesztési terv feladatait, irányelveit. Kérdezőbiztosok járják a vidéket, eljutva az ország minden szegletébe, hogy különböző témakörökben egy több kérdésből álló kérdőívre adott válaszaikkal az emberek számot adjanak vagyonukról, életmódjukról, családi állapotukról, valamint elmondják érzéseiket és gondolataikat a bhutáni életről.
Amber Gurung is egy ilyen hivatalnok, aki alapos felkészítést követően minden reggel a kollégájával autóba ül és a kacskaringós hegyi utakon zötykölődve a legutolsó otthont is felkeresi. Sokféle családdal, sokféle emberrel találkoznak és bár a kérdőív mindenki esetében egyforma, a kapott válaszok korántsem. Viszonylag hamar nyugtázhatjuk, hogy a boldogság értelmezéséhez a bhutániak teljesen máshogy állnak, mint az európaiak, mert itt bizony szó sincs pénzről és vagyonról, drága holmikról, külföldi nyaralásról vagy hasonlóról. A falusinak teremjen a föld, érjen a zöldség és a gyümölcs, adjon tejet, tojást és húst az állat, a városinak meg legyen valami munkája, amiből megélhet. A puszta létezés öröme ezen a gyönyörű vidéken, ahol van fedél a fejed felett és mindig jut valami kevéske az asztalra már megteremti a kollektív boldogság alapjait. Pedig a megkérdezettek többségének egyáltalán nem rózsás a helyzete (sőt), de a mások iránti irigység hiánya, az egymásról való gondoskodás, a gyermekáldás, a buddhizmusba, valamint a királyba és az ország választott vezetőibe vetett töretlen hit és az apró örömök az életben valahogy mindenkit a felszínen tartanak. 
A film első része túlnyomórészt a felméréssel foglalkozik, a két férfi végzi a munkáját, közben megállnak, fotózkodnak, viccelődnek egymással vagy az autóban beszélgetnek, zenét hallgatnak, énekelnek. Néhány válaszadóra visszatérnek az alkotók, ők leginkább az érdekesebb karakterek, akiknek a bemutatott életkörülményei segítenek a válaszok árnyalásában, egyben az egyszerű kérdezz-feleleknél kicsit bővebb betekintést engednek a helyiek életébe. Egy erős váltás után gyakorlatilag Amber Gurung lesz a főszereplő, aki már elmúlt negyven és betegeskedő anyjával él. Gondját viseli, bevásárol, kiváltja a gyógyszereket, fizeti a számlákat, mos, főz és takarít stb. Szeretne már megállapodni és úgy néz ki, rátalált a szerelem, de az élet még Bhutánban sem mindig a boldogságról szól.
A boldogság ügynökei néhol vicces, néhol szomorú film egy távoli, egzotikus, európai szemmel nézve nem mindig érthető kultúráról, felfogásról és életmódról. Ahogy néztem, vegyes érzéseim támadtak a kilencvenvalahány százalék felettinek mért boldogsággal, ami ráadásul évről-évre növekszik, mert valahol a propaganda és az emberek alázatossága számlájára írtam. Alkotmányos monarchia ide vagy oda, nem tudtam nem észrevenni az idill mögött meghúzódó személyi kultuszt, mert lényegében a csapból is a király folyik, akiről nem győzik elégszer elmondani, hogy éjt nappallá téve alattvalói boldogságán ügyködik. Meg ugye nagyon panaszkodni és ujjal mutogatni nem illik arrafelé, nehogy az ember következő életében valami undormányként szülessen újjá. Az a vagyontárgy pedig pláne nem hiányozhat egy embernek, aminek a létezéséről még csak nem is tud. 
