Wicked, rendező: Jon M. Chu, író: L. Frank Baum karakterei alapján, Gregory Maguire regényéből, Winnie Holzman musicalje alapján, Winnie Holzman, Dana Fox, szereplők: Cynthia Erivo, Ariana Grande, Michelle Yeoh, Jeff Goldblum, Jonathan Bailey, Marissa Bode, amerikai fantasy, musical, 160 perc, 2024 (12)
A politikai aktivista kecske esete a musicalekkel
Nem véletlen a korhatár-besorolás a Wicked esetében, ugyanis filmünk csupán látszólag egy gyerekeknek szóló Ariana Grandés, éneklős-cukormázas musical-fantasy, valójában egy (aktuál)politikai utalásokkal gazdagon tűzdelt, komoly lélektani és karakterfejlődési téteket mozgató (kétszer) három órás epikus kalandfilm. Talán inkább családos, mint gyerekmozi, úgy is értve, hogy lesz mit magyarázni a világ működéséről a lurkóknak, már ha nem lankadt el TikTokkal fertőzött figyelmük a 160 perc alatt.
A történet arra lenne hivatott, hogy az Óz-mitológia főgonoszát, a Gonosz Nyugati Boszorkányt megszabadítsa annak “eredendő”, “magyarázatra nem szoruló” gonoszságától, és bemutassa eredettörténetét. Főhősünk, a megmagyarázatlan módon zöld bőrrel születő Elphaba (Cynthia Erivo), a visszahúzódó, de jószándékú, intelligens fiatal lány különleges képességgel rendelkezik: képes a varázslásra, ezt azonban, többek között az őt hidegen nevelő apja (Andy Nyman), a helyi kormányzó miatt elfojtani kényszerül. Így viszont a környezet nem a lány különlegességével, hanem a különlegesen rémisztő (?) kinézetével szembesül. Egy napon aztán elkíséri újonnan felvett húgát (Marissa Bode) a Shiz Egyetemre, ahol a tanévnyitó ünnepélyen véletlenül megmutatkozik rejtegetett képessége. Az éles szemű varázslótanár (mert hogy a varázslat ebben az univerzumban rendkívül ritka, de tanítható?), Madame Morrible (Michelle Yeoh) ennek hatására felfedezi a kis boszorkányt, és annak ellenére, hogy csak kísérőnek jött, fel- és magához veszi Elphabát… Ja igen, meg ott van G(a)linda (Ariana Grande), az északi “jó” boszorkány is a másik főszerepben.
Jól ismert vélemény az ilyen és hasonszőrű filmeket illetően, hogy “meggyalázzák” az eredeti mesét (például a feminizmusra hivatkozva előre írják Juliska nevét a Jancsi és Juliska feldolgozásában), pedig még a magyar kultúrában is ismerős gesztus ez, gondoljunk csak Mészöly Miklós Saulus című regényére, ahol a pálfordulást mint “isteni pillanatot” kezdi ki Mészöly Pál lélektanának aprólékos tárgyalásával. Esetünkben sem különösebben meglepő, hogy a “Gonosz” lélektani motivációt kap, ezzel azt sugallva, hogy nincsen “eredendően gonosz”, mindenki bizonyos körülmények között lesz valamilyen és cselekszik valamit. Változnak a korok, változnak a mesélési szokások, változnak az ízlések.
Így mondhatjuk azt, hogy a Wicked központi konfliktusa alapvetően rendkívül érdekes. Az anyját elvesztő és saját abnormális képességeit (pont azt, amitől a társadalom értékesnek fogadná el) elfojtó Elphaba igazi drámai hős, akivel rendkívül könnyű azonosulni, sőt, egy idő után úgy tűnik, hogy egyedül ő növesztett etikai érzéket környezetében. Maga a karakter felrajzolása is sikeresnek mondható, Cynthia Ervio pár mozdulattal képes szimpatikussá tenni magát, melyet még a musicalbetétek sem tudnak elrontani.
Viszont hiába az eltalált (egyik) főhős, ha ott van a másik is. Nem tudni, mit akartak kezdeni a készítők G(a)linda karakterével, ugyanis egy pillanatra nem válik azonosulhatóvá, sőt, kifejezetten idegesítőnek, unszimpatikusnak és gonosznak tetszik (eleve az egész film azzal kezdődik, hogy hatalmas ünnepséget csinál volt barátnője halálhírére – értem én, hogy fel kell kelteni az érdeklődést a cselekmény és a karakterek útja iránt, de ezt talán anélkül is meg lehetett volna oldani, hogy egyből visszataszítónak gondoljunk egy olyan szereplőt, aki talán a legtöbb játékidőt tölti a vásznon). Ha meg ez volt a cél, akkor nem értem, hogy miért az ő nézőpontjával kell mennünk mint “pozitív figura” egy csomó ideig (mert szimpátiát ébreszteni akaró jelenetek is találhatóak szép számmal, csakhogy ezekre meg ráülnek az unszimpátiát keltő gesztusok, így sikertelenek maradnak).
És itt kell előjönnie annak is, hogy maga Ariana Grande választása is kérdőjelesnek mondható (na persze a legkevésbé sem financiális, inkább koncepcionális szempontból). Ugyanis ennek a filmnek talán nem musicalnek kellett volna lennie, persze ezt eleve le sem szabadna írni, mikor a Broadway történetének egyik legsikeresebb musical előadása adta az okot a megfilmesítésre, csakhogy itt a működőképes elemek mintha kifejezetten a musicalsége miatt nem tudnának kibontakozni. Egyrészt az egyébként kifejezetten elmés politikai parabola (a birodalomban a beszédre és emberi gondolkodásra képes állatokat ketrecbe kívánják zárni, és beszélni képtelen jószágokká kívánják változtatni őket, miközben Óz (Jeff Goldblum) egy megfelelő ellenségkép kreálásáról álmodozik) elsatnyul, mert a két főhős egymáshoz és önmagához való viszonyát vagyunk kénytelenek nézni, ami a fentebb említett fogyatékosságok miatt sajnos csak felemás élményt ad. Másrészt magának Elphabának is mélyebb és érzékletesebb karakteríve lehetne, ha az más eszközzel, nem pedig elnyújtott dalbetétekkel lenne megjelenítve.
“Hagyományosabb” értelemben is elvérzik a Wicked musicalsége: sajnos a dalok sem túl emlékezetesek, a koreográfiák is laposkásak, az embernek az az érzése támad, hogy kifejezetten ezek miatt lett két óra negyven perces a film, ami, ismerve a mai gyerekek figyelemhiányát, kontraproduktívnak hat. Sokkal inkább néznénk magát a drámát és a karakterfejlődéseket az újabb csillivilli cselekménymegakasztó és elsúlytalanító betétek helyett, melyek egyébként olykor egészen abszurd szituációkban csendülnek fel (pl. a film végén, amikor a katonák üldözik a két főhőst – emiatt szegény smaragdvárosi szervek kénytelenek öt percig mászni egy lépcsőt). Persze filmünk egy musical alapján készült, de hát az meg egy regény alapján készült, amiből meg pont azok hiányoznak, amik a Wickedből is hiányozhatnának. (Pedig amúgy jelen sorok írójának nincs baja a musicallel, bármikor bárkinek meg merem védeni az állításomat, miszerint a Joker 2. jobb, mint az első, többek között pont musical volta miatt!)
Ki kell térnünk (hiszen a film maga vállalja ezt látványosan, így ezt most nem én projektálom bele) a Wicked ideológiájára is, mely szintén problémásnak mondható. A “társadalomkritikai” jelzőt sajnos jelen esetben nem árnyalt és intelligens, pusztán a hollywoodi liberális (vagyis a “jóemberkedéssel” inkább csak öntetszelgő, mintsem valóban kizsákmányolás-ellenes és egyenlőségpárti) értelemben értem – beszédes, hogy a musical irányába súlytalanítják a súlyos társadalmi mondanivalót. Sajnos a kvóta szerint összeválogatott, ám papírlaposságúan hagyott mellékkarakterek, az álszentség kínosan bárgyú megjelenítése (ami felteszem megint csak a gyerekközönségnek szólhat), vagy az individuális önmegvalósítás (vagyis nem a kollektív felszabadulás) irányába csavart emancipáció torz képe nem hiszem, hogy bármit javítana Hollywood burzsoá filmipari mágnásai megítélésén.
Szóval nagy csinnadratta lett ez a Wicked, jó hosszú is, meg sok a szereplő, meg látványos a gejl Óz Birodalma, csak éppen azok süppednek el a táncdalbetétek erdejében, amiktől egyébként lelke is lenne ennek az epikus sztorinak.
