Super/Man: Christopher Reeve története (Super/Man: The Christopher Reeve Story), rendezte: Ian Bonhôte, Peter Ettedgui, szereplők: Christopher Reeve, Robin Williams, Glenn Close, Susan Sarandon, Jeff Daniels, amerikai életrajzi dokumentumfilm, 1 óra 44 perc, 2024.,(12) Max
Mindig Clark Kent a nagyobb hős
Volt egyszer egy ember, aki eljátszotta a filmtörténet egyik első és legismertebb szuperhősét, aki még repülni is tudott. Aztán ugyanez az ember nyaktól lefelé lebénult, és kénytelen volt végignézni, hogy milyen az, ha jelen van, és nem fut/repül/síel/lovagol bele a jövőbe. Szerencsére aztán a jövőről is kiderült gyorsan, hogy nem más, csupán az élet, ami mindig is ott volt körülötte. A Super/Man: Christopher Reeve története dokut bizony megkönnyeztük.
Christopher Reeve már 20 éve nincs közöttünk, és majdnem 30 éve történt a balesete, mégis filmnézők generációinak még mindig ő jelenti Supermant. Ő volt az a színész, aki úgy repült a keresztül a vásznon, hogy azt elhittük neki, és ő volt az is, aki egy rosszul sikerült lóugratás után gyakorlatilag teljesen lebénult, mégis csodálatos dolgokat vitt véghez. Pontosabban ő, és a körülötte lévő emberek. Róla, és róluk szól ez a film.
Az első mondat, ami Christopher Reeve szájából elhangzik ez: „Amerika valamiért ez: Amerika valamiért fukarul bánik a hősökkel. Szükségünk van valamire. A lehető legtöbb hősre.” Ő pedig azzá a színésszé vált, aki ezt látszólag megadhatta nekik. A Juilliardra járt, az USA egyik legkiválóbbnak tartott művészeti iskolájába, ahol nehéz és klasszikus oktatást kapott. Ottani szobatársa egy bizonyos Robin Williams nevű ifjú lett, akivel az életre szóló barátsága, testvéri kapcsolata önmagában is gyönyörűen szövi át a filmet. Reeve-nek a színészet volt az első igazi otthona, mert a szülei korán elváltak, majd mindketten újraházasodtak még kétszer, korán elszakítva a gyökereit. A második otthona pedig, talán épp ezért, az élet kereteinek a kitágítása lett: imádott repülni, vitorlázni, síelni, mindent, ami gyorsabbá tette, magasabbra vitte, új helyeket mutatott meg neki. Néha úgy is, hogy a korábbiakat otthagyta ezért.
A történetet az általunk is ismert színészek- és politikusbarátok mellett Reeve három gyereke meséli el. Filmszeretőként pedig jó arányban kapunk anekdotákat és vaskos belső információkat is: szó esik például a Superman repülésének trükkjeiről, amiket gyakorlatilag ők találtak ki, de az is kimondottan szórakoztató, mikor a film producere (Pierre Spengler) felidézi, miféle hírességek szerették volna megszerezni Amerika szuperhősének szerepét és hogyan. Sokan és nagyon. Az egyikük például ma már nő, a másikuk pedig nem tudta volna osztrák akcentus nélkül elmondani a szerepét. Természetesen mind tudjuk, hogy ő lett a kiválasztott végül, egy ismeretlen, de a kortársai által jónak és kiemelkedően okosnak tartott fiatal színész, akire később ráégett ez a szerep, mert a színészgyár nem hagyta futni. Mégis visszatekintve úgy tűnik, hogy ez lett az az emberek fejébe vésett kép is, ami segített neki a későbbiekben. (És nekünk is, hogy másképp nézzünk a sérültekre.)
A film klasszikus felépítésű, archív felvételek és beszélő fejek váltakoznak, mégsem unalmas egy pillanatig sem. Azt viszont már gyorsan megmutatja, hogy hova fogja helyezni a hangsúlyt: a baleset, és a bénulás az első negyedórában megtörténik, habár korai felvételekkel még ezután is találkozunk, de a történet nagyrésze már később folytatódik. Ugyanis Christoper Reeve élete nem zárult le a balesetével, sőt, talán az, amiért nem egy újabb tragikusan sorsú színész lett belőle Hollywood Pantheonjában, hanem emberhős, itt közöttünk, az csak ezután ez esemény után kezdődött vele, és a körülötte élőkkel. Lehet, hogy főleg velük.
Mert 1995. május 27-én nem csak egy színész karrierje tört ketté, hanem egy család és a közvetlen környezetének élete változott meg. Christopher Reeve ekkor még csak 42 éves volt, felesége, Dana 34, legkisebb fiúk 2. Az acélemberből pedig a saját testébe zárt megfigyelő lett, még majdnem egy évtizeden keresztül. A filmnek pedig ez a legerősebb része, ez az általunk soha nem látott magánéleti szál. Mert egyrészt nem hazudja el a nehezebb éveket sem, ahogy a kapcsolati nehézségeket sem, de a szobában lévő szörnnyel, a testkoloncként és ugyanakkor legyőzendő feladatként is bemutatott bénulással is őszintén foglalkozik. A legtöbbet mégis azzal, hogy hogyan lehetett ezzel a teherrel szépen és tisztességesen élni. A feleségéről mesél még meg nem énekelt hőskölteményt, akiről egészestés film szólhatna, és a gyerekekről, akik most összefogva viszik előre a fáklyát. De erről nem is mondunk többet, ott van a film és ők maguk. Nézzétek!
