Egy csiga emlékiratai (Memoir of a Snail), írta és rendezte: Adam Elliot, eredeti szinkronhangok: Jacki Weaver, Sarah Snook, Eric Bana, Dominique Pinon, ausztrál animációs film, 94 perc, 2024., korhatár: 16 év
A hátrahagyottak méltósága
Az Egy csiga emlékiratait az Oscar-díjas Adam Elliot készítette, így aki korábban látta a Mary és Maxot, tudja mire számíthat. A film felnőtteknek készült, de elsősorban nem a szürreálisan sötét humora miatt, hanem azért, mert egy megtört nő múltját, és rajta keresztül a hátrahagyottak méltóságát állítja a történet középpontjába. Sötét, szomorú, szemtelenül felnőtt és elgondolkodtatóan érzékeny, mindenképp ajánljuk.
Ami a Japánnak Miyazaki (A fiú és a szürke gém), vagy Nagy Britanniának az Aardman stúdió (Wallace & Gromit), az Ausztráliának Adam Elliot, annak ellenére is, hogy 15 éve készített utoljára egész estés filmet (Mary és Max). A jellegzetes figuráiról, és szándékoltan tökéletlen világáról ismert alkotó olyan, mintha direkt szembemenne hollywoodi csillogó és édeskés képi világával: stop motion technikát használ, amihez most is minden, de tényleg minden figurát és berendezési tárgyat kézzel építettek meg, de annyira kérlelhetetlenül, hogy még az ég kékje is festékkel festett háttér volt. Stílusának jellegzetessége még az asszimetrián kívül az otthagyott ujjlenyomatok (csak félig direkt módon: ő maga örökletes fiziológia remegéssel született), amiket a kollégáitól is elvár, folyamatosan hangsúlyozva azt, hogy igazi kézzel készült munka került a vászonra.
Az Egy csiga emlékiratainak története a ’70-es években játszódik, pár tipikusan ausztrál városban, a barna színvilág nem véletlen választás tehát. A főszereplője Grace Prudel, akiről annyit tudunk, hogy felnőttként csigákat gyűjt (de nem csak valamennyit, ez a mánia valószínűleg kimeríti a gyűjtögető pszichológia jellemzését), és bezárkózva él egymagában, miután az utolsó hozzá közelálló személy is kilehelte a lelkét. Szó szerint, ugyanis ez a kezdőkép. A film pedig innen fordul vissza, egészen a születése előtti időre, hogy egy folyamatos narrációval elmesélje, mi tette Grace-t ilyen magányos emberré. Ez a megoldás valamennyire könnyít az egyébként szomorú és nyomasztó történeten, mert így azért mégsem Dickens-i nyomorpornó és gyereksajnálás az egész (persze de).
Viszont a film így sem könnyű, egyrészt azért, mert elszoktunk attól, hogy az animációs filmekkel nehéz és súlyos történeteket is fel lehet dolgozni, ráadásul olyan formavilággal, ami ezt tükrözi is. Mégis jószívvel ajánljuk, mert úgy, ahogy a csigafigurák és a hamvak gyűlnek Grace polcán, úgy ismerjük meg egyre jobban azt utcabeli őrült nőt, vagy azt a hajléktalant a parkban, aki mellett csak el szoktunk haladni anélkül, hogy észlelnénk. Ugyanis ez a másfél óra didaktikusságtól mentesen, és botrányosan szórakoztató humorral azt meséli el, hogy milyen könnyű elveszni a társadalom szemében, ha szerencsétlen helyre születik az ember, de akár csak azzal, ha csak gyerekként olyan traumák érik, amikről egyáltalán nem tehetett. 
Adam Elliot több interjúban is mesélt arról, hogy milyen sokáig dolgozott a szövegen, és biztosak vagyunk benne, hogy ebben a formájában hangoskönyvként is megállná a helyét, annyira egyben van, ráadásul az ausztrál színészek színe-java szerepel benne, például még Nick Cave is feltűnik egy rövid, de emlékezetes szerep erejéig. Érdekességként még azt is elmesélte a készítő, hogy a történet eredetileg katicát (ladybird) gyűjtő nőről szólt volna, de akkoriban jött ki Gerwig Lady Birdje, ezért új állathasonlat után nézett, és így találta meg magának a csigákat a házukba való visszavonulásukkal és a behúzható szemeikkel, de leginkább azzal, hogy nem tudnak hátrafelé menni. Ez pedig passzolt a film többször is elhangzó alaptételéhez: „Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell.”
Szerencsére Grace-t is ott hagyjuk majd magára, amikor túl van már a mélyponton és a saját szemszögéből boldog és élhető életet talál. Ez nem spoiler akart lenni, csak megnyugtatás azoknak, akik túl kilátástalannak érzik az eddig leírtakat, mert egyébként megéri. Mert ez is az a fajta film, ami nem elvesz időt, hanem ad valamit.
